Az én példányom

Nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt, hogy a Könyvmolyképző Aranytoll sorozatában milyen jó könyvek láttak napvilágot az idők során. Émile Zola, John Steinbeck, Ernest Hemingway, Pierre Boulle és Cornelius Ryan neve a garancia arra, hogy ezt a (főleg klasszikus ízlésű férfiaknak összeválogatott) szériát nem ok nélkül hívja a kiadó márkás sorozatnak… Itt jelennek meg 2006 óta vadonatúj kiadásban, a kiadótól megszokott ízléses köntösben James Clavell Ázsia sagájának kötetei is: köztük most itt a legújabb, a kétkötetes A Nemes Ház.

Clavell (1921-1994) brit családba született Ausztráliában, az ötvenes évektől azonban Amerikában vált híressé, mint forgatókönyvíró és rendező. Többek közt ő készítette a Steve McQueen főszereplésével leforgatott, 1963-as A nagy szökés című film forgatókönyvét. Első regényét, a Patkánykirályt 1962-ben írta, s azonnal nagy sikert aratott vele. Mára a könyv kiérdemelte a klasszikus háborús regény címkét. Egészen különleges nézőpontból, egy japán fogolytábor jellegzetes alakjainak sorsát követve szól arról, hogyan maradhat az ember önmaga a totális embertelenségben. Már 1965-ben film készült belőle, s azóta is talán legtöbbet emlegetett története Clavellnek. Egyúttal azonban meg is határozta írói pályáját: ettől kezdve minden nagyregénye Ázsiához kapcsolódott, s legalább lazán egymáshoz is. Csak a késői Forgószél (és posztumusz társkönyve, a Menekülés, az író utolsó regénye) játszódott az iráni forradalom sötét díszletei között, de tulajdonképpen egy szereplő még ezt is az Ázsia-sorozathoz kapcsolta.

Nagymamám példánya

Az Ázsia sagaígy végül ötkötetessé nőtt (hattá, ha a Forgószél is beletartozik). Ezek a történet időrendje szerint a Könyvmolyképzőnél már megjelent A sógun (1975), amely 1600-ban játszódik a feudális Japánban, A Tajpan (1966), az első honkongi történet 1841-ből, a Gajdzsin (1993), a következő japán regény 1863-ból, a már emlegetett Patkánykirály (1962), s végül a most megjelenő, 1963-ban játszódó második honkongi történet, A Nemes Ház (1981). Utóbbi igazi, nagy, regényfolyam-záró könyv: monumentális regény ezerhatszáznyolc oldalon, kilencvenegy fejezetben – pedig a cselekmény ideje (egy előjátékot kivéve) mindössze tíz napot ölel fel 1963 augusztusában. Valamennyi korábbi könyv szereplőit, alakjainak emlékét, történetszálát igyekszik magába szőni (a Patkánykirály is először A Nemes Házban kapcsolódott a sagához), ugyanakkor számos újítással is él. Mivel immár nem a történelmi múltban, hanem szinte a jelenben szemlélhetjük tovább a két nagy kereskedőcsalád leszármazottainak üzleti, konkurencia- és magánéleti harcát, megjelenik egy teljességgel friss kémszál: így a már hagyományos keleti, ázsiai, honkongi díszletek között a brit, kínai, amerikai és szovjet titkosszolgálatok vívják modern harcukat, nem is beszélve a honkongi maffiáról.

Nagy kaland belevágni A Nemes Ház olvasásába, hiszen a sokszáz (ezer?) szereplő, az állandóan váltakozó helyszínek és a részletesen elemzett cselekményelemek valóban hatalmas terjedelművé teszik a regényt, minden értelemben. Nagymamám ugyanakkor szerette ezt a nagy családregényt (ő annak olvasta, alapvetően), így én is kitartottam az utolsó, sokszázadik oldalig – és leírhatom, nem csalódtam. Másnak is ajánlom: tegyen próbát a könyvvel.

A cikk az Ekultura.hu-n: James Clavell: A Nemes Ház I-II.
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

Egy korábbi bejegyzésben már esett szó arról, hogy az év elején felfedeztem magamnak azt a magyar unikumnak számító Terminator-spin offot, a Halálosztó 2029 sorozatot, amelyet magyar szerzők írtak és jelentettek meg a Cherubion kiadó égisze alatt 1999 és 2006 között. Miután a kötetek íróinak többsége már két korábbi széria felett is bábáskodott (A pusztítás démona sorozat négy kötete a 12. századba küldött vissza egy harmadik terminátort, a kilenc kötetet megért Halálzóna pedig azt kezdte el bemutatni, hogyan is győzedelmeskedett az emberiség John Connor vezetésével a Gépisten felett 2029 legendás napjaiban, 1), már nagy rutinnal, ám még nagyobb fantáziával vezettek be abba a világba, melyet - a kötetek megszületésekor létező - két Terminator-film, az 1984-es A halálosztóés az 1991-es Terminátor - Az Ítélet Napja csak éppen érintett.

Amit tudni lehetett róla, igen kevés volt, így tág teret hagyott a magyar szerzők fantáziájának. A rettenetes, először 1984-ben, még a hidegháborús időkben elképzelt jövőben a Cyberdine Systems megalkotja a háborús védelmi rendszert működtető szuperkomputert, a Skynetet, amely "öntudatra ébredve" megállapítja, hogy valódi ellenségei nem a szovjetek, amerikaiak, vagy bármely nép, hanem maga az emberiség, így 1997. augusztus 29-én megindítja a Föld utolsó nukleáris háborúját, melyben "3 milliárd emberi élet"ér véget. Az Ítélet Napját túlélők is kiirtásra ítéltetnek a gépek által létrehozott megsemmisítő táborokban, és az egyre fejlettebb fegyverek és harci gépek, terminátorok áldozataiként. A túlélők gerillaharccal próbálkoznak, amelyet azonban sosem nyernének meg, ha nem létezne az abszolút hős, John Connor, aki összefogja és irányítja az emberiséget a megmaradásért vívott harcában és végül 2029-ben gyakorlatilag megnyerve a háborút, végső csapást mér a Skynetre. (2) Eltekintve a történet túlzóan patetikus, hazafiasan pacifista és szokás szerint csak Amerikára koncentráló pontjaitól, ez a riasztó jövő nemcsak apokaliptikus volt, de minden sci-fisége ellenére némiképp valóságos is.

Az azonban nem derült ki belőle, mit is művelt az emberiség 1997 és 2029 között, pontosan mit tett Connor a végső győzelemért, egyáltalán, milyen is volt ez a hős. (A második filmben körülbelül negyed percig lehetett látni gondterhelt arcát, de megjelenése - nekem például - inkább csalódást okozott, mint elégedettséget. 3) Már a Halálzóna-széria is ezekre a kérdésekre kereste a választ, ám 1999-re izgalmasabbá vált a "nem túl távoli jövő": vagyis a Halálosztó 2029-sorozat egészen korai időpontokig, a 2000-es évek elejéig nyúlt vissza, hogy megmutassa az ellenállás eredetét, a Skynet első nagy, és az emberiség első, kicsi győzelmeit. A sorozatban tizenkilenc kötet látott napvilágot 2006-ig. A széria megszűnésére két okot feltételezek. Az egyik, hogy a közben, 2003-ban bemutatott harmadik mozifilm rendesen átírta a történelmet (még a sajátját is) és új irányt adott a franchise-nak (3), másrészt 2005-től már a kiadó is problémákkal küzdött, így talán ez is oka lehetett a sorozat megszűnésének. Igazán öröm azonban, hogy 2010-ben, már a megújult Cherubionnál még napvilágot látott egy huszadik kötet, egy antológia.
Az alábbiakban a húsz könyv felsorolása következik:

1. Christopher Sethfield: Rideg évek
Cherubion, Debrecen, 1999
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2005. augusztus-szeptember
Tartalom: 1997 óta Európában is folyik a háború és a harc a túlélésért. Jacques Mordeux és barátnője, Joshua társakat keresnek ahhoz, hogy ne csak eltűrjék a gépek uralmát, de vissza is vágjanak. Megszületik az ellenállás.
Értékelés: Ambiciózus kezdőkötet, amely a 2-3. résszel alkot trilógiát. Kiválóan ábrázolja a nukleáris háborút túlélt, értékvesztett, különös világot. Külön izgalmas, hogy nem amerikai, hanem európai helyszínen mozgatja a hőseit. Kiváló és nagyra hivatott a főszereplő, Mordeux is.
5 csillag

2. Christopher Sethfield: A Próféta
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2005. szeptember
Tartalom: A Rideg évek eseményei folytatódnak: a francia ellenállás egy különös, új jelenséggel, a magát új Jézusnak tartó, híveit fanatizáló Prófétával találja szemben magát.
Értékelés: Kissé utat tévesztett folytatás, legalább is az én szemszögemből. Az előző kötet izgalmai részben felfüggesztődnek, hogy végignézzük a Próféta ámokfutását, akiről végig várni, hogy kiderül, nem csak szimpla fanatikus, ám a megoldás nem mond róla semmit, s a történet kurtán-furcsán ér véget.
3 csillag

3. Christopher Sethfield: Rajtaütés
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2005. szeptember
Tartalom: Az európai ellenállás most már komoly csapatra számíthat, s a Próféta fenyegetésének eltűnésével össze tudja fogni az embereket egy értelmes cél érdekében: ideje kárt okozni a gépeknek!
Értékelés: A trilógia izgalmas zárása. Kiemelendő, hogy igazán csak ez a néhány regény nézett szembe az első film sztorijának a második világháborúra utaló felvetéseivel: a táborokba gyűjtéssel és az ottani megsemmisítéssel. Szép még, hogy a hősök közt a szimbolikus kibékülés is megtörténik: hiszen kémek és ellenkémek játszmája helyett most már sokkal fontosabb az emberek egysége a gépek ellen.
4 csillag

4. Oliver Thompson Seabird: Különleges kommandó
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor, Bihonné Király Edit
Időpont:2027. február
Tartalom: Los Angeles, két évvel John Connor győzelme előtt. A Skynet mindent megpróbál, hogy saját idejében, az ellenállást megbénítandó meggyilkolja John Connort. Az Adam Pressler gerilla vonásait viselő, lopakodó Alfa feladata, hogy találkozzon az ellenállás vezetőjével és elpusztítsa.
Értékelés: Ez a történet, amire a filmekben csak utalás történik. A Skynet nem akkor kezdte meg a harcot Connor ellen, amikor az utolsó pillanatban, végső kétségbeesésében időutazásra küldte az első terminátort. Ez a feszes, izgalmas, tökéletesen lezárt és csavaros végű akcióregény azt mutatja be, hogyan járt sikerrel egy Alfa-bérgyilkos úgy, hogy közben mégis mindent elveszített. Jó könyv, minta az összes későbbi, 2027-ben játszódó kalandregénynek.
5 csillag

5. Oliver Thompson Seabird: Kétesélyes játszma
Cherubion, Debrecen, 2000
Szerző: Bihon Tibor, Bihonné Király Edit
Időpont: 2027. február
Tartalom: Az ismét Los Angelesben folyó események egy fogolytáborban kezdődnek. Cathy Meisner története azt mutatja be, hogyan vadászott a Skynet Connorra saját jelenében.
Értékelés: Megható, meglepő és nagyon izgalmas, önmagában is tökéletesen megálló regény. A különleges kalandok során minden szereplőnek kételkednie kell magában, sosem tudhatjuk, ki valójában az áruló vagy az orgyilkos, s a történet két remek csavarral ér véget.
5 csillag

6. Anthony Sheenard: Két tűz között
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Szélesi Sándor
Időpont: 2020. február
Tartalom: Az elpusztult Chicagoban egymást gyilkolják a bandába szerveződött, embertelen túlélők, az Ítélet Napja utáni állapotokat átvészelni próbáló maradék átlagemberek és az ellenállás jövendő gerillái. A regény bemutatja, hogyan jött létre a chicagói ellenállás.
Értékelés: Az első regény a sorozatban, amely nem Bihon Tibor munkája: egyben a harmadik Halálosztó-történetszál az európai és a los angelesi után. Nem csoda azonban, hogy nem lett folytatása: a naturalista részletekben, bővérű káromkodásokban és teljességgel váratlan fordulatokban gazdag sztoriról nehéz eldönteni, honnan hova is tart. Pozitív hőst, akivel minimálisan azonosulni lehetne, nem találni benne, a vége pedig - talán a folytatást tervezve - teljesen lezáratlan.
3 csillag

7. Christopher Sethfield: Vadászok vadásza
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. február
Tartalom: Egy gerillacsoport rajtaütésre készül, ám valami nagyon nem stimmel: mintha a gépek tudnának a jövetelükről. Csak Louis-Bernard Seiffer jön rá, hogy a gerillák nem térhetnek haza, hacsak nem akarják a bázishoz vezetni a gépeket.
Értékelés: Az első általam olvasott regény volt a sorozatból és azonnal meggyőzött. Igazán kiváló ötlet volt Vadászok Vadásza, a különleges mutáns szerepeltetése, de az is, hogy Seiffer (és Fountes) személyében feltűnt egy(-egy) érdekes, majdnem connori személyiség. A kalandok változatosak és izgalmasak voltak, még az apokaliptikus helyzet szomorúságát is feledtették időnként, a befejezés pedig igen meglepő.
5 csillag

8. Christopher Sethfield: Túlélők háborúja
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. február
Tartalom: Az előző kötet szorosabb, de önmagában is megálló folytatásában Seiffer, Fountes, Vadászok Vadásza és a többiek különleges küldetésre kapnak parancsot. De vajon miért viselkedik olyan furcsán vezetőjük, a rettenthetetlen Snake?
Értékelés: Tempós és izgalmas folytatás, amiben sikerült többször is téves találgatásokra rávenni. Ezenkívül a benne megjelenő probléma (besúgás, árulás) egy kicsit arra emlékeztetett, amikor az Orion űrhajóról szóló német sorozatban egyes emberek lepaktálnak a varangyokkal. És hiába kérdezik őket, mégis miben reménykedtek, mit kapnának az árulásukért: nincs válasz...
5 csillag

9. Christopher Sethfield: Orosz rulett
Cherubion, Debrecen, 2001
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. március
Tartalom: A Túlélők háborúja szoros folytatásában a bázisuktól elzárt gerilláknak szinte orosz rulettet kell játszaniuk a sorssal. Vajon ki jut haza? Sikerül-e megakadályozni a kapcsolatfelvételt a Skynettel?
Értékelés: A Túlélők háborúja folytatása és pandant-ja is egyben, ami előnye és hátránya. Ugyanazt kapod, mégis másképp, ez jó, viszont közel sem olyan izgalmas a hajsza második fele, mint az első volt. Seiffert pedig sosem fogom megbocsátani.
5 csillag

10. Ricardo Crosa: A végítélet gyermeke
Cherubion, Debrecen, 2002
Szerző: Horváth Gábor
Időpont: 2027
Tartalom: Rebecca Miles elvesztette a gyermekét a háborúban, most azonban úgy tűnik, talált egyet. A kis Miriam telve van különös képességekkel, elég aggasztó azonban, hogy van egy rejtélyes kísérője, a harcias, ám láthatatlan Suttogó. Mégis ki lehet ő? Létezik-e egyáltalán?
Értékelés: Új szerző és új téma a sorozatban. Kiváló a női főszereplő, talán még Cathy Mesinernél is izgalmasabb a története és a múltja. A cselekményben izgalmasan keveredik a harc, a cselekményesség és a költőiség. A regény hosszabb az addigiaknál, s bár van néhány őrjítően patetikus szövegrészlete, összességében teljesen új színt hoz a szériába.
5 csillag

11. Ricardo Crosa: Drótfátyol
Cherubion, Debrecen, 2002
Szerző: Horváth Gábor
Időpont: 2019. december
Tartalom: Egy gerillacsoport különös adatokra bukkan: eszerint létezik egy titokzatos létesítmény Santa Monicában, egy Bázis, amellyel furcsa körülmények közt szakadt meg a kapcsolat. A keresésére induló csapatban azonban sajnos nem mindenki az, aminek látszik...
Értékelés: A szándékoltan költői A végítélet gyermeke után ez egy, az előző "kommandóskötetek" tempóját tökéletesen felvevő kalandtörténet, amelyben tényleg senki sem az, aminek látszik. Így nem lehet bejósolni, ki a jó és ki a rossz, kinek a hazajutásáért kellene szorítani és kit nem kellene sajnálni. A bázis múltja izgalmas kitágítása a már ismert történelem határainak. És végre nem 2027-ben vagyunk...
5 csillag

12. Christopher Sethfield: A Gépisten tévedése
Cherubion, Debrecen, 2002
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. április
Tartalom: Az Ellenállás nagyobb vereséget szenved el a Gépisten hadától, az egyetlen túlélő, Dickinson pedig menekülés közben különös segítőtársra akad. A kitaszított, idős Kingstone ugyanis parancsolni képes a halálosztóknak...
Értékelés: Kiváló tempójú, izgalmas és különös történet, amelyet azonban, ki tudja, miért, szerzője nem akart lezárni. Bár egy említést kivéve soha többet nem találkozunk Kingstone-nal, a regény mégsem fedi fel teljesen a titkát, ezzel nagyon erős hiányérzetet okozva a lecsapott befejezésnél.
4 csillag

13. Christopher Sethfield: Vérvörös hajnal
Cherubion, Debrecen, 2004
Szerző: Bihon Tibor
Időpont: 2027. június
Tartalom: A Túlélők háborújából és az Orosz rulettből már ismert Snake, a rettenthetetlen harcosnő új feladatot kap: egy frissen összeállított, különös csapatot kell Mexikóig elvezetnie, hogy megvédjenek egy szállítmányt.
Értékelés: Tempós, jóféle akcióregény, csak sajnos Snake a közepéig épp visszaér az előző küldetéséből, s az új kalandok nem túl szervesen a kötet közepén kezdődnek csak el, így a zárás összecsapott. De igazából csak elődeihez mérten nem jó könyv, önmagában igen.
4 csillag

14. Chuck Palmer: Totális annihiláció
Cherubion, Debrecen, 2003
Szerző: Szabó Lehel
Időpont: 2027 (?)
Tartalom: Egy gerillacsoport feladata, hogy egy titkos bázisról kimentsen egy emberi szuperfegyvert és minden hozzá tartozó, ott elrejtett dokumentációt: ha sikerrel járnak, az eldöntheti a háborút.
Értékelés: A leghosszabb regény a sorozatból: sajnos a kétharmada is elég lett volna a szövegnek. Az események erősen emlékeztetnek a Sethfield-féle "kommandósregények" közül a Vadászok vadászaés a Túlélők háborúja sztorijára, illetve Crosa Drótfályolára. Minden nagyon hosszadalmas: az akciók, a jópofának szánt párbeszédek. A szerző egyéni stílusa kimerül a felfokozott trágárságban és az egyik főhős dél-alföldi tájszólásában.
2 csillag

15. John Y. Olineast: Szintetikus rémálom
Cherubion, Debrecen, 2004
Szerző: Hegedűs János
Időpont: 2018. június
Tartalom: A világ egyre veszélyesebb, a Skynet pedig egyre körmönfontabb. Miközben a szép új világban emberevő, brutális mutánsok járkálnak, megjelennek a bázisokon az első emberkülsejű besurranó terminátorok, az Alfák.
Értékelés: Reményteli kötet abból a szempontból, hogy egy olyan történelmi helyzetbe nyújt bepillantást, ami az első Terminátor-történet előzménye: vajon mikor és hogyan jöttek rá az emberek először, hogy emberalakú gépek is fenyegetik őket, sőt, ott lehetnek köztük? Az ötletnél azonban a megvalósítás kevésbé sikerült: hosszú, sok benne az átvett elem (lásd Kétesélyes játszma) és nagyon hiányzik a főszereplő O'Conell előtörténete. (lásd A mutáns)
3 csillag

16. Allen Newman: Gép/ember
Cherubion, Debrecen, 2005
Szerző: Tóth Norbert
Időpont: 2027
Tartalom: Van egy különös város közel a Colorado-hoz: Thompsonville, ahova sem ember, sem gép nem teheti be a lábát, vagy ha mégis, nem távozik onnan soha többé. Mi történik, amikor néhány gerillának mégis muszáj találkozni a város urával, a Gép/emberrel?
Értékelés: Tóth Norbert sosem ír rosszat, ez a könyve is teljességgel önálló az egész sorozatban mind a koncepcióját, mind a szerkesztését tekintve. A mottók segítségével folyamatosan, lassanként hatolhatunk be a múltba, megismerve az exoskeletont viselő bandavezér-fiú szomorú odüsszeiáját 1990-től az Ítélet Napjáig, közben pedig a jelen gerilláinak egészen vadnyugati körülmények között folyó küzdelmeit szemlélhetjük végig. A befejezés sodró, bár nekem az már egy kicsit sok volt...
5 csillag

17. Peter Sanawad: Ártatlan vér
Cherubion, Debrecen, 2005
Szerző: titokban tartja a kilétét
Időpont: 2029. január
Tartalom: Mindig is kíváncsiak lehettünk rá, vajon milyen úton jutottak el a programozók ahhoz a bravúrhoz, hogy az első film T-101-esét hipp-hopp átalakítsák halálosztóból védelmezővé a második film történései idejére. Ez a regény egy első kísérletet mutat be.
Értékelés: A merész szerző számos határt átlép a könyvben: eddig a sorozat nem foglalkozott konkrétan a Skynet legyőzésével (erre a Halálzóna-sorozat szolgált, lásd 1), itt pedig ennek egy előzményét látjuk, eddig soha szó sem esett az ingerületátvivő gépről, most viszont ez lesz a sztori kulcsfontosságú eleme, ráadásul a programozó Sarah Lane és a megőrült terminátor párharcában szerep jut némi gép-ember érzelmi kapcsolatnak is. Csak a stílust tudnám feledni...
3 csillag

18. Gabriel Wraith: Révület
Cherubion, Debrecen, 2004
Szerző: Ripp Gábor
Időpont: 2018. augusztus
Tartalom: A regény felváltva játszódik Prágában és Los Angelesben. Az angyalok városa utcáin Jan Zelenka harcol maroknyi gerillacsapatával, miközben Prágában a titokzatos Klementinum romjai közt Jan Zelenka rejtőzködik egy volt kutatólabor maradványai közt. Vajon mi köze egymáshoz a két férfinak, akik át tudnak révülni egymás sorsába?
Értékelés: Parádésan bonyolított, kiváló és izgalmas cselekmény és gyomorforgató szöveg. És itt nem a horrorelemekre gondolok, amelyek a Sethfield-korszakban ugyan meglehetősen mellőzöttek voltak, de már a Gép/emberben sem zavartak engem. Hanem az abszolút felesleges, ironikusnak szánt, de hosszadalmasnak sikerült trágársággyűjteményre és arra a naturalizmusra, ami már önmaga paródiájába fordul. Pedig a történet annyira, de annyira jó...
3 csillag

19. John Y. Olineast: A mutáns
Cherubion, Debrecen, 2006
Szerző: Hegedűs János
Időpont: 2018. május-június
Tartalom: A Skynet sosem adja fel: besurranó Alfáinak első prototípusai igyekeznek minél több gerillabázist eliminálni, agymosott orvosai pedig a mutánsokkal kísérleteznek. Vajon előállítható-e a szerves lényből, Tomból, a mutánsból is egy terminátor-szerű harci gépezet?
Értékelés: Kíváncsi vagyok rá, hogy a kötetek kiadási sorrendjét cserélte ki valaki, vagy a szerző tényleg csak utólag írta meg Szintetikus rémálom című könyvének előzményét. Mindenesetre nagy szükség volt rá, de kevésbé sikerült, mint az előzőnek kiadott regény. Kivéve a befejezést. Az igen ütős.
3 csillag

20. Ragálykommandó - Antológia
Cherubion, Debrecen, 2010
Szerző: Szabó Lehel, Koós Tibor, Fazekas Beáta, Nagy Attila - Herr Nándor, Vakulya Norbert, Horváth Gábor
Időpont: 2021. április; nincs adat; 2029. április; 2029. április - 1613. április; 2029; 2026. július, nincs adat
Az antológia tartalma: Chuck Palmer: Ragálykommandó, John T. Shugrave: Korcs, Kyra Potter: A fordulat, Virgil Coleman - Tim Morgan: Tűzáldozat, Norbert Winney: Berobbanó múlt, John T. Shugrave: Ellenséges erő, Ricardo Crosa: San Francisco Expressz
Értékelés: Változó színvonalú novelláskötet, amely azonban felidéz valamit a régi szép időkből - mind a Halálosztó 2029, mind pedig a Halálzóna-széria legjobb tulajdonságait próbálva egyesíteni magában. Szabó Lehet regénnyel szerepel, emellett még Horváth Gábor való a régi szerzők közül. A történetvezetés a horrorvonalról inkább a kalandossághoz tér vissza, örömömre. Legjobb a Korcsés a San Francisco Expressz címűnovella, de nagyon ötletes a Tűzáldozat is, s az egész könyv kényelmesen olvasható.
4 csillag

(1) Itt kell írni arról, hogy véleményem szerint a Halálzóna-sorozat első négy kötete (Halálzóna, Ellencsapás, Invázió, Tűzvihar), amely együtt alkot egy tetralógiát, s jóval a Terminátor 4. film és könyv keletkezése előtt tulajdonképpen "megírta" John Connor és a győzelem történetét, maga a tökéletesség: kár, hogy nem angolul született. A következő öt regény - amelynek sajnos nincs rendes Cherubionos kiadása, mert az elsőt, az Esélyteleneket hozzácsapták a Tűzviharhoz, a következő négyet (Folyékony fém, A stratéga, Megtorlás, Fémpokol) pedig sosem adták ki az eredeti, LAP-ICS-os megjelenés óta - azonban inkább a Halálosztó 2029-hez hasonlít abban, hogy a gerillák egy-egy akcióját mondja el, kitérve az elől, hogy bárhol szorosra kösse a történet még elvarratlan szálait. Kár.
(2) Ezt a győzelmet próbálta a Skynet megakadályozni két kétségbeesett lépéssel. Az első az volt (erről szólt az első film), amikor 2029-ből visszaküldte az első terminátort 1984-be, hogy ölje meg a még meg sem született John Connor leendő anyját, Sarah Connort. Az ellenállásnak azonban sikerült utánuk küldenie Kyle Reese őrmestert, aki élete árán is megvédte Saraht, megsemmisítette a halálosztót, s egyúttal apja lett John Connornak. (Ez az egyik kedvenc filmes időparadoxonom: Reese még meg sem született, amikor Connor már az ellenállás vezetője, mégis Reese Connor apja, és maga Connor küldi vissza a jövőből a múltba úgy, hogy ő maga tisztában van azzal, kivel áll szemben, Reese azonban nem tudja, hogy Connor a fia. További időparadoxon, hogy a második film alapján a Cyberdine azoknak az ötletadó alkatrészeknek az alapján teremti meg a Skynetet 1984 és 1997 között, amelyek a Reese és Sarah által a présgéppel elpusztított, a jövőből érkezett első terminátorból maradtak meg.) A Skynet második lépése (ez a második mozifilm témája), amikor egy újabb, folyékony fém (T-1000) halálosztót küld át 1995-be, hogy az most már az élő, tízéves John Connort semmisítse meg, így változtatva meg a jövő idővonalát. Ez azonban ismét kudarcot vall, mivel az ellenállás által átprogramozott T-101-es megvédi őt és az anyját is. Ráadásul 1995-ben megsemmisítve a Cyberdine teljes kutatási anyagát és az első terminátor maradványait is, úgy tűnik, az Ítélet Napja sosem fog bekövetkezni, sem 2 év múlva, sem semmikor.
(3)  Nem csoda, hogy a negyedik Terminátor-film, az első olyan, amit Schwarzenegger nélkül csináltak, tehát egyéb nagyágyú kellett bele, már csak Connorra és az addig be nem mutatott háborúra koncentrált, a főszerepben Christian Bale-vel. - Terminátor: Megváltás, 2009.
(4) A Terminátor 3. - A gépek lázadásában számomra az a legbosszantóbb, hogy teljességgel elveszi a 2. rész befejezésének örömét. Mindazt, amit abban tettek a főszereplők, nullává silányítja, hisz minden, amit elérnek két film és két "jó" terminátor segítségével, valójában csak annyi, hogy eltolják az Ítélet Napját 1997-ről 2004-re. Az írók ezen kívül megszabadultak benne olyan felesleges szereplőktől, mint például Sarah Connor... és képesek voltak saját előző filmjüket is átdátumozni: a 2. rész minden jel szerint 1995-ben játszódik, ám a 3. film úgy utal rá, mintha 1997-es eseményekről lett volna szó... Bármilyen jól játszik is Schwarzenegger ebben a folytatásban, a magam részéről ki nem állhatom ezt a filmet a sztorija miatt.
A bevezetőben látható Schwarzeneggeres filmregények címe és adatai:
Randall Frakes – Bill Wisher: A terminátor 1. LAP-ICS, 1992

Árpád-házi királyunk, I. László a magyar történelem egyik legérdekesebb szereplője. Katolikus szent, középkori lovagkirály, csodás legendák és látomásokkal teli történetek hőse. Befolyásos uralkodó, akivel a római pápa is igyekezett békét kötni, s akinek a bizánci császár vette nőül a leányát. Nagy törvényhozó, akinek a törvénycikkelyeit ma is tanulják a magyar iskolákban. S természetesen különleges, nagyformátumú egyéniség – akinek a magánéletéről, érzelmeiről vagy épp cselekedeteinek indítékairól viszont csak igen keveset tudni. Ezeket az üres helyeket tölti ki érdekfeszítő történetével Benkő László idén megindult regényfolyama, a Szent László.

Szent László és a kun harca a kakaslomnici templom falképén

Szent László a Thuróczy-krónika képén

Talán mondanom sem kellene: a szerző neve jól ismert a történelmet és a történelmi regényeket kedvelők előtt. Nagyszabású regénysorozatai és trilógiái a magyar történelmet idézik meg (Honfoglalás, Tatárjárásés a kalandozások korát bemutató Viharlovasok), de írt regényt a második világháború idejéről (A spanyol grófnő), sőt, a közelmúltban játszódó kémtörténetet is (Drezdai emberünk), néhány hét múlva pedig már kézbe vehető lesz A Zrínyiek történetéről indított új regénysorozatának első kötete, A gránitlelkű is. Hogy hogyan lehetséges ezt a hihetetlen írói tempót bírni – mégpedig pontossággal, precíz adatoltsággal, széles látókörrel, vagyis úgy, hogy az olvasó sosem csalódik –, az maradjon az író titka. Az viszont már bizonyos, hogy a kétezres évek elejének magyar irodalomtörténete nem termelékenysége miatt fogja tartalmazni Benkő László nevét. Sokkal inkább azért, ahogyan kötetről kötetre megújítja-megújította a magyar történelemről szóló regények műfaját. Eddigi művei bizonyítják, hogy a nemzeti történelem nem halott, múzeumba, dohos könyvek lapjaira való dolog, hanem élő és korról korra másként megírható, színes elbeszélés. Ugyanakkor Benkő László könyveiben a színesség vagy a tendenciózusság sosem megy a pontosság és tényszerűség rovására: találkozik a valóság és a költészet.

Szent László és a kun harca a gelencei templom falképén

Szent László a Képes Krónika képén

A Szent László-sorozat első kötete, A lázadás parazsán ráérős tempóban, hatalmas mesélőkedvvel, sok színes részlettel és hiteles fordulattal mutatja be a későbbi szent király ifjúkorát. A történet kezdetén László herceg még csak hat esztendős, így alkalmunk van megismerkedni apjával, Béla herceggel, a későbbi I. Béla királlyal, aki folyamatos harcban áll bátyjával, egykor jó testvérével. András, aki I. András néven kivezette az államalapító István király halála utáni trónviszályokból és lázadásokból Magyarországot, mostra idős, beteges és Béla sikereire féltékeny uralkodóvá változott, aki mindenképpen fiának, az ifjú, későn született Salamonnak akarja átadni a trónját. Vajon milyen szerepet szán apja és nagybátyja viszálykodása idején a sors a fiatal Lászlónak? Milyen tanítómesterek, miféle „államelméletre” tanítják meg? Hogyan talál rá az első szerelem? Milyenek első harci kalandjai és döntő csatái?

Szent László és a kun harca a Magyar Anjou-legendárium miniatúráján

A Győrben őrzött Szent László-herma

A könyv számos ilyen és ehhez hasonló kérdésre ad választ, mindig az ismert történelmi tényekhez tartva magát, ugyanakkor meggyőző és megnyerő képet rajzolva László szellemi, érzelmi fejlődéséről, felnőtté válásáról, majd bemutatva azt, hogyan válik a huszonéves fiatalember testvére támaszává, az ország legvitézebb hősévé. Közben világossá válnak az olyan homályos krónikarészletek is, mint az egyik leghíresebb, amelyben László legyőzi a leányrabló kunt. Benkő Lászlótól még azt is megtudhatjuk, hogyan fordulhatott ez elő több mint egy évszázaddal a kunok Magyarországra költözése előtt…

A Szent László fordulatos, lebilincselő regény egy különlegesen izgalmas témáról. Remélhetőleg nemsokára érkezik a folytatása is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Benkő László: Szent László - A lázadás parazsán
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 

Régóta rajongok a krimikért. Különösen kedvelem a történelmi detektívregényeket, játszódjanak akár az ókori Rómában, akár a Tudor-kori Angliában, akár a sztálini Szovjetunióban. S legfőképpen, egyik kedvenc szerzőm Robert van Gulik, aki az 1950-es évektől megjelentetett tizenhat könyvében, melyek a 7. századi Kínában élt Di bíróról, a tudós magisztrátusról szólnak, megcsinálta a lehetetlent: olyan távol-keleti történelmi krimiket írt, amelyek nemcsak izgalmas és ízig-vérig hihető bűnesetekkel és nyomozással ajándékozzák meg olvasójukat, de némiképp beavatnak a nyugati krimikedvelő számára ismeretlen, idegen és különleges távol-keleti világ kultúrájába, gondolkodásmódjába és hagyományaiba is.

S hogy mi köze mindennek Susan Spann amerikai írónő Macskakarmok című, a 16. századi Japánban játszódó regényéhez? Csak annyi, hogy amióta az első kezembe került Di bíró-könyvet, A kínai haranggyilkosságesetét elolvastam, vágyakozva keresem a hasonló detektívtörténeteket. Ám különös módon rá kellett jönnöm, hogy a magyar könyvkiadás nemigen kényezteti el a hozzám hasonlókat: bár Gulik könyveinek stabil sorozata van (nemsokára várható a Költők és gyilkosok című kilencedik kötet megjelenése), más régi, kínai tárgyú krimisorozat nem látott napvilágot nálunk. Ezzel szemben kiadtak több a történelmi Japánban játszódó nyomozást: I. J. Parker amerikai írónő nagysikerő Akitada nyomoz sorozatának első része, a Sárkánytekercs a 11. századi, még nagyon a kínai mintákat követő Japánt mutatja be, a Macskakarmok ajánlóját is megíró Laura Joh Rowland Szanó Icsiró-sorozatának magyarul kézbe vehető hat kötete (amilyen A sógun ágyasa) pedig a 17. században, a szamurájuk igazi korában játszódik. Nem csoda hát, hogy teljesen fellelkesített, amikor olvastam a neten arról, hogy az I.P.C. Könyvek is japán történelmi krimisorozatba fog, amely a Sinobi rejtélyek nevet kapta.

Hogy mi az a sinobi? A szó jelentése szerint ő az árnyékember, a tudatlan külföldiek pedig a nindzsa szót szeretik helyette használni, nem tudva, hogy az a kínai kiejtésből származik… Hiro, a regény japán főszereplője azonban csakis sinobiként gondol magára: ő az a magányos harcos, aki a sógun megbízásából őrzi és védelmezi a jószándékú és intelligens, ám Hiro szerint néha igencsak ügyetlenül csetlő-botló portugál jezsuita papot, Mateo atyát. Ám amikor mindketten rákényszerülnek egy titokzatos bűntény kinyomozására, kiderül, hogy az atya látszólagos tapintatlansága, naivitása, szelídsége és kiváltságos helyzete épp olyan hasznos lehet, mint Hiro harcművészeti jártassága, s különös tehetsége a besurranásra, a lopakodásra, a követésre és az elrejtőzésre. Valaki ugyanis egy kiotói teaházban meggyilkol egy híres szamurájt: az elhunyt heves természetű fia pedig az apját szórakoztató fiatal lányt, Szajurit gyanúsítja a brutális tett elkövetésével. Mateo atya épp időben érkezik, hogy megakadályozza a vérbosszút, amikor azonban felelősséget vállal megkeresztelkedett tanítványáért, egyúttal az életét is kockáztatja. Nobuhide, a feldúlt fiatalember feltételei világosak: ha az atya és Hiro két napon belül átadják neki a valódi gyilkost, megmenekülnek. Ha azonban nem járnak sikerrel, jogos bosszúból nemcsak Szajurit, de az atyát is megöli.

Megkezdődik tehát a nyomozás, amely a teaházból elvezet a Lebegő Szilvák Háza nevű bordélyba, Nobuhide és családja tisztes családi lakába, Kiotó legsötétebb és legzüllöttebb negyedeibe és egy tekintélyt parancsoló templom kőkertjébe. Miközben Hiro kalauzolja az atyát és igyekszik megóvni attól, hogy vétsen a japán etikett ellen, rá kell jönnie, az olyasféle különös dolgok, mint hogy az atya szerint felesleges letérdelni, ha váratlanul benyitunk egy szobába, ha fontos kérdésünk van, azt fel lehet tenni úgy is, hogy még nem ittunk a rituális üdvözlőteából és a cipőnket sem vettük le, s hogy egy nő szavahihetősége és a társadalmi helyzete közt nincs összefüggés, akár hasznosak is lehetnek egy nyomozás során.

A furcsa páros legjobb tudása szerint nyomoz, ám a gyanúsítottak áradata szinte elborítja őket. Vajon ki a leggyanúsabb? A teaház tulajdonosnője? Az idős, megunt feleség? Valamelyik másik családtag, talán épp a szegény rokon? Vagy talán messzebb vezetnek a szálak: egyenesen egy titokzatos politikai összeesküvéshez? Miről árulkodik az elhunyt fegyvertára? Vajon mi okból hagyott hátra olyan különös végrendeletet? S mit tud az ügyről Hiro kismacskája, akit a történet elején fogadott magához?

A változatos, fordulatos, humoros és kalandos történet tökéletesen megállja a helyét, mint detektívregény, ugyanakkor sokat megmutat a korabeli Japánból is. Jellegzetes helyszínei egy jó film képeiként váltakoznak az olvasó szeme előtt, szereplőit pedig nem felejti el az ember. A legjobb azonban a két főhős: a jezsuita pap és a japán sinobi nyomozópárosa igazi telitalálat. A történet folyamán egyre jobban megtanulják tisztelni egymás különböző elképzeléseit, egyre többet ért meg a keleti a nyugati, a nyugati pedig a keleti mentalitásból. Közben pedig vidám és feszült jelenetek során át láthatjuk, mennyire megtanulnak együttműködni a jó cél, vagyis Szajuri ártatlanságának a tisztázása érdekében.

Talán az előbbiekben írtakból is látszik: teljes mértékben meglepett ez a regény. Annyira jó volt olvasni, élvezetes volt a története, s igazán japán a hangulata… Nehéz elhinni, hogy alapvetően üzleti jogász végzettségű szerzőnőjének ez volt az első regénye. A könyvnek angolul azóta már két folytatása is megjelent, amelyekből – természetesen izgalmas nyomozás folyamán – talán több derül ki a rejtélyes Hiroról is. Én már alig várom, hogy ezt a másoldik regényt is a kezembe vehessem magyar nyelven. A Macskakarmokról pedig bízvást elmondható, hogy kiváló könyv Kelet-kedvelőknek, krimiszeretőknek, sőt, azoknak is, akik csak valami letehetetlen olvasmányt keresnek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Susan Spann: Macskakarmok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Jan Van Eyck: A Forrás Madonnája című, 12x18 cm-es képe (1439)

Meglehetősen régen tervezem ennek a bejegyzésnek a közzétételét, de valamiképpen hónapok óta tolódik. Talán mert középkori festményeket nézegetni nem támad minden nap kedve az embernek: haboztam, mikorra is illik. Nyárra? Télre? Várjak vele karácsonyig? Most azonban úgy gondoltam, másokkal is megosztom kedvenc festményeimet: hisz azután, hogy publikáltam a posztot, bárki ellapozhat innen vagy visszatérhet a témához, ahányszor csak akar.

A bejegyzésben szereplő festőkkel akkor ismerkedtem meg, amikor lelkes Van Eyck-rajongásom elvezetett a flamand - holland - németalföldi, késő gótikus - kora reneszánsz festészethez. Valahányszor nézegettem ugyanis az otthoni albumainkat gyerekként, mindig a korabeli Madonna-képek nyűgöztek le a legjobban. Olyan barátságos, családias, mégis ünnepélyes hangulatú, aprólékos ábrázolások készültek Szűz Máriáról és a gyermek Jézusról. A festők pazar keleti szőnyegek, míves üvegablakok, csodás kárpitok, gyönyörű trónusok vagy otthonosnak tetsző bútorok között ábrázolták a minden szeretetével és figyelmével gyermeke felé forduló édesanyát, Jézus pedig a képeken okos gyerekként figyelt az édesanyjára, komolyan lapozgatott a Biblia egy pompás, kéziratos példányában vagy épp integetett a képen és a kép előtt állóknak. Ugyanakkor mindennek volt egy másik, titkosabb jelentése, amit meg lehetett fejteni: a virágok, gyümölcsök, minták, cselekvések, gesztusok és tekintetek szimbolikáját.

Petrus Christus képe a Szépművészeti Múzeumban látható

Van Eyck stílusát és hatását követve sikerült megismerkednem Petrus Christusszal, Rogier van der Weydennel, Dirk Boutsszal, Hans Memlinggel, Hugo van der Goesszel - és persze az ő Madonnáikkal. A rajongás pedig megmaradt. Mindig szívesen nézegetem ezeket a képeket, akár, mint vallásos festményeket, akár mint annak a dokumentumait, hogy a festészet új korszakba lép: hiszen ezeken az ábrázolásokon a reneszánsz szépségeszménye, valóságábrázolása és természethűsége találkozik a gótika bájával, misztikumával és elmélyültségé-
vel.

A bejegyzésben kedvenc festőim Madonna a Gyermekkel tárgyú képeiből gyűjtöttem össze néhányat. Mivel szabálynak tekintettem, hogy csak félalakos ábrázolások szerepelhetnek, sajnos Petrus Christustól nem tudtam képet választani, ő ugyanis (ahogy Jan van Eyck is) csak egész alakos Madonnákat festett. (Persze azért itt jobbra mindkettejüktől beillesztettem egy-egy szép álló Madonnát.) A többiek viszont mind itt vannak, számos képpel.

Rogier van der Weyden (1399/1400-1464) Belgiumban született, Robert Campin (vagyis Flémalle Mester) mellett tanult Tournaiben, majd Brüsszelbe költözve műhelyt alapított, s itt is halt meg megbecsüléstől övezve, tanítványokat nevelve. Portrékat éppúgy festett, mint oltárképeket, leghíresebb műve talán a ma Madridban őrzött Levétel a keresztről.


Nyolc képet választottam tőle, melyek az 1450-es, 1460-as években keletkeztek. Talán ez a két legszebb, a jobb oldali régen egy diptichon része volt. Az első kép különleges, mert látszólag a szoptató Madonnát ábrázolja, valójában azonban a Szűz és a Gyermek együtt imádkozik rajta. Jézus arcán jellegzetes mosoly ül: bár Boutsnál és Memlingnél is találhatók hasonlók, ilyen őszintén és bájosan vidámnak egyik sem tűnik.


Ugye mondtam? Igazi mosoly! De, bár a képpár beállítása, Jézus nevetése és finoman megrajzolt lábujjacskái sokban hasonlóak, a bal oldali képen mégis egy divatosan öltözött, vörös, királynői háttér előtt ülő Máriát látni, aki épp szoptatni készül Jézust, s akinek csak egy hajpánt emeli ki a szentségét, egyfajta profán glóriaként, egyúttal ártatlanságára, lányságára is utalva. A jobb oldali kép Szűzanyája viszont kérdőn tekint fiára a sötét háttérből, fejét dicsfény köríti, Jézus pedig almát szorongat, amely az eredendő bűntől való megváltásra utal. A második sokkal konzervatívabb ábrázolás.


Ezt a két képet talán tanítványokkal készítette a mester. Az elsőn a tanító Jézus alakja bumfordi kissé, a második pedig nem csak túl hagyományos (pl. Jézus ingben, szinte kis felnőttként ábrázolva), de Mária arcát át is festették rajta. A jelképek viszont igazán izgalmasak: balra a szitakötő, amely egyesek szerint a kereszthalál szimbóluma a formája miatt, mások szerint szinte áttetsző, fényes szárnyai, teste azt szimbolizálják, ahogyan Jézus megfogant (megint mások szerint viszont a képen nem szitakötő van...), jobbra pedig a vörös rózsa (vagy szegfű) Krisztus vérző sebeire, a megváltásra utal.


Végül két aranyos téma. Az első képen a legérdekesebb (ez is a címe), hogy Jézus a lábujjaival játszik rajta. De az egész kép gesztusok és válaszgesztusok együttese: ahogyan Jézus Máriához simul, tükrözve a vonásait, vagy ahogyan Mária két keze átfogja Krisztus testét, egymás tükörképeként (ha belegondolunk, a jobb kéz kisujjának behajtására semmi szükség nem lenne, de így lesz teljes a szimmetria). A második képen hasonló játékot fest van der Weyden Jézus kezeinél, lábainál és Mária hihetetlenül hosszú ujjú két kezénél, ráadásul mindezt a szoptatás kegyes témájával kombinálja, a háttér pedig immár nem aranyozás vagy sötétség, hanem egy díszes, dekoratív kárpit. 

Dirk Bouts (1410/20-1475) Haarlemben és Leuvenben élt és alkotott. Van der Weyden igen nagy hatással volt rá. Elismertségét mutatja legismertebb triptichonjának neve: a Brabant gyöngye.


Szintén nyolc képet választottam tőle, amelyekről azonnal látszik, Madonna-látomása mennyire ugyanolyan, mint van der Weydené - és milyen gyökeresen más. Bár ennek a Máriának is leomló, középen elválasztott, finom hullámokba fésült hajkoronája van, sokkal kevésbé hivalkodik vele öntudatlanul, mint mesterének Madonnái. A szinte már kínosan magas homlok, a mindig szomorkás mosoly, a hegyesebb, mégis puhább áll közös jellemzője valamennyi Máriájának. A kis Jézus termete, arca is más általában, inkább a Van Eyck-féle, húsosabb típust idézi, s többször is komoly, vöröses fürtjei vannak. A fenti két képen három dolog érdekes: a tájháttér, amely innentől a félalakos Madonnák mögött is egyre gyakoribb lesz, a korall és gyöngy rózsafüzér, amely az imádság hatalmára, Jézus isteni természetére és kihulló vérére utal (és remekül lehet vele játszani), végül az a keresetlen gesztus, amivel a bal oldali, mélázó Mária három ujja közé fogja az áldást osztó Jézus talpacskáját...


Számomra ez az igazi Dirk Bouts-féle Madonna. A külseje kevésbé finom, mint van der Weydennél: ujjaiban van csont, a nyakán lüktet az ér és ráncolódik a bőr, az arca szélesebb és laposabb, a haját elfésüli a füléről, a homloka pedig magas és domború. Arca mindig nagyon komoly, s érthetetlenül szomorkás: mintha csakis az eljövendő kereszthalál rémét látná a csecsemő Jézus feje felett, ha ránéz. Alázatosságához az is hozzátartozik, hogy alig van kapcsolat Jézus és az ő tekintete között: még a bal oldali, intim képen is lesüti a szemét, miközben ajkai érintkeznek a Gyermekével. Alázatossága miatt azonban enyhén merev is az ábrázolása: egyik képen sem fogja igazán Jézust, szemben a van der Weyden-féle példákkal, ahol minden bonyolult kézjáték ellenére a gyerek ránehézkedik, rátámaszkodik anyja karjára, kezére, térdére.


Ez a két kép igazán különleges: a tájábrázolás ugyanis olyan részletes rajtuk (különösen a bal oldalin), hogy a művészeti albumok rendszeresen kinagyítva is bemutatják. Időközben ugyanis megszületett a németalföldi tájfestészet. Jézus mozgékonyabb, mint valaha: az első képen a lábujjait fogja, a másodikon szinte repes az örömtől, hogy szopni fog. Ám míg az első kép Madonnája sok szempontból van der Weyden hatása alatt készült, a második, híres, londoni képen már ízig-vérig Bouts sajátja, és ezúttal tájháttér, bíbor-arany falikárpit, hímzett párna és egy káprázatosan királykék köpeny is szerepel a képén.


Ez a két kép változat ugyanarra a témára. Most láthatjuk a Bouts-féle Szűzanyát a fejét takaró palástban is. A szemérmesen a mell fölé kötött kendősarok, az alaposan felcsúszott apró mell, a Jézust biztosan tartó hosszú ujjak őriznek valamit a van der Weyden-féle örökségből, a madonnák arca azonban új és ismeretlen. A szopó kis Jézus felénk fordítja a talpait, Mária pedig ismét gazdagon hímzett ruhát visel, de a hárommal ezelőtti képtől eltérően annak most szoros, ellentétes kapcsolata van a háttérrel. Izgalmas még a második képen Mária rövidülésben ábrázolt bal keze, és a finom mozdulat, amivel Jézus tartja a pelenkáját.

Hugo van der Goes (1440-1482) Gentben született, majd Bruge-ben és Leuvenben működött: itt több Dirk Bouts-művet fejezett be. Élete utolsó tíz évet egy brüsszeli kolostorban töltötte lelki betegségével küzdve. Leghíresebb munkája, a Portinari oltár Itáliába kerülve nagy hatással volt a firenzei festészetre, így például Ghirlandaiora is.


Sajnos Goes Madonna-képein nem kedvelte a félalakos beállítást. Ez a két kép mégis híres alkotása. Az elsőn a Madonna alakjában ismétli és variálja a van der Weyden-féle örökséget (jól össze lehet vetni a felette szereplő két Dirk Bouts-festménnyel is) és a Jan Van Eycktől örökölt tájábrázolást. Krisztus viszont (leszámítva keresztbe vetett kis lábfejeit) idegenből érkezett, talán Itáliából. A második különlegessége, hogy csakis díszes, hozzá tervezett keretével fényképezhető, ikonszerűen letisztult és szabályos, mégis reneszánsz módon meglepő a szépkezű, hallgatag Máriával, a klasszikusan izmos Jézussal, és a gyermek kezében tartott gyermekláncfűvel, amely az ártatlanság, a mulandóság és Krisztus szenvedéseinek jelképe.

Hans Memling (1430k.-1494) Frankfurtban született, Mainzban és Kölnben, majd pedig Rogier van der Weyden mellett tanult. Brugge-ben vált nagy művésszé és itt is halt meg. Portréi és szárnyas oltárai egyformán híresek. Az itt szereplő művészek közül az ő halk szépségű Madonnáit szeretem a legjobban.


Memlingtől is nyolc képet választottam, nem véletlenül. Neki és műhelyének igen sok félalakos Madonna-képe maradt fenn, melyek logikus módon mind egyetlen téma variációi. Mégis mindegyik teljesen egyedi és különleges darab, még az olyan láthatóan egymást követők is, mint a fenti kettő. A bal oldali egy pompás, befejezett, a jobb oldali sérült, befejezetlen, az azonban jól látszik, hogy majdnem teljesen azonos beállításban ábrázolják Madonnát a Gyermekkel. Jézus a már ismert módon (Rogier van der Weyden, utolsó kép) készül szopni, apró kezeivel tiltakozó mozdulatot téve. Lábait kissé felhúzza, talpait illedelmesen egymás mellé igazítja. Mária fehér pelenkájánál fogva tartja őt (ami nemcsak a gondosság, de az ártatlansága iránti tisztelet jele is). A Szűzanya mindkét képen vörös palástot, fehér fátylat és sötétkék ruhát visel: bár e színek csak a 16. századtól váltak kötelezővé Mária ábrázolásában, a németalföldi festészet már régebben is ezt a hagyományt követte. Memling minkét képen arany ruhaujjal és a kék ruha arany gallérhímzésével jelzi az Ég Királynőjének rangját. Az első képen azonban szinte reneszánsz tágasságú és levegősségű táj látható a háttérben. Mária egy boltíves erkélyen foglal helyet: az oldalt látható színes márványoszlopok egyszerre utalnak a megváltás művére és tükröznek reneszánsz pompát. A második kép azonban hagyományos arany háttérrel készült el. A második jelentős különbség, hogy az első képen Mária egyszerű diadémot visel, egyetlen ékkővel, mint egy reneszánsz úrhölgy (ahogy az eddigi képeken). A második festményen azonban 12 csillaggal díszített, a Jelenések Könyve egy jóslatára utaló homlokpántot hord. Végül: talán azért, mert az első képen oly kevés a valódi, hagyományos bibliai utalás, ott Jézus kis dicsfényt kapott, aminek viszont a második képen nincsen nyoma.


Ugyanaz, mégis más: a játék tovább folytatódik. E két képen egyformán szerepel tájábrázolás, a Madonna azonosan öltözött fel, a fegyelmezetten trónoló Jézus azonosan kövér egy csöppet (hasonlóan Jan van Eyck legtöbb kis Jézusához), és a pelenkájába kapaszkodik, s mindkét képen megjelenik a bűnbeesésre és a megváltásra utaló alma. Az első képet azonban (a sarokablakba tervezett, reneszánsz mintájú tájkép ellenére) áthatja a középkor szelleme. Az építészetileg érthető, de a harmónia-mániákus reneszánsz néző számára az egyik oldalon zavaróan magas, az ablak alatt pedig alacsony falborítás, a festészeti mestermunkát igénylő, mégis misztikus tükörábrázolás (amely valójában a szobának azt a felét mutatja, amelyet mi nem látunk, a nagy ablakkal és két apró, torz férfifejjel), Mária túl nagy feje és túl apró keze (ami egyébként Memling sajátossága) eltávolítják a képet a reneszánsztól. Ellentétben a második festménnyel, amely harmonikus háromszög-beállításával, a szemet napos és árnyékos foltokon keresztül egy, igazi, párás horizontú reneszánsz éghez vezető tájhátterével, és a szereplők szinte Leonardo ecsetjére illő nyugalmával túlmutat önmagán.


Következzen újabb két kép, melyek számomra az anyagfestésük miatt különösen érdekesek. Valahányszor megjelenik egy számítógépes játék, a szemlélők mindig a szereplők haját nézik: vajon ezúttal becsapja-e a szemet a gép rajza, úgy örvénylik, száll-e a szélben és követi-e a mozgást a rajzolt haj, mint az igazi. Nos, szerintem, ha valaki sokáig nézi a bal oldali festményt, látni fogja megrebbenni Mária tincseit a légzése ritmusára... Nagyon Jan van Eyck-féle ez a kép, pedig nem jelentős annyira, mint a mester Madonnái. Mégis a vörös palást gyűrődése, a háttér zöld bársonyának, arany brokátjának fényei teljesen anyagszerűek. Nem is beszélve a drágakövekkel kivert, tényleg a genti oltárra illő arany ruhaszalagokról, melyeket Mária szerénysége majdnem teljesen elrejt a bő köpeny alatt. Ehhez képest a jobb oldali kép talán kevésbé finom (bár nagyon szép rajta a tájkép): s hogy akkor mi rajta igazán anyagszerű? Hát Jézus haja! Aranyfürtös, de nem olyan rendezett, mint az eycki Van der Paale kanonok Madonnáján: ehelyett épp olyan buzgón és összevissza növő-göndörödő, mint egy valódi csecsemőé.


És végül két végtelenül békés, felemelően gyönyörű és gótikusan reneszánsz Memling-Madonna. Sokban hasonló, sokban eltérő: az első keresztény szimbólumok sokaságát hordozza a csillagkoronától a dicsfényen át az almáig. Háta mögött mégis valós tájra látunk, kanyargó úttal, melyen fáradt vándor gyalogol, a távolban hívogató városkával. Az ablak felső üvegtáblái azonban bibliai képeket ábrázolnak, Mária természettől való elzártsága (például a jobb oldali, behajtott ablaktábla) pedig a hortus conclususra, a bezárt kertre, Mária istenszeretetének szűzies lelki helyére utalhat. S akkor még nem volt szó a Szűzanya ruhájának hímzett gallérjáról, amelynek drágakövei (csakúgy, mint a kettővel korábbi képen) bibliai tartalmaz hordoznak: a rubin Isten szeretetét, a smaragd az irgalmasságot, a zafír az Isten iránti hűséget, a fehér ónix a szelídséget jelenti... S ha ehhez még a tükör is társul (Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre... 1Kor 13:12, Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. 2Kor 3:18), amely ráadásul a diptichon másik oldalának ábrázolását, a donátor alakját tükrözi a Máriáé mellé - akkor elmondható, hogy egy tökéletes késő gótikus - kora reneszánsz, magánájtatosságra indító képpel van dolgunk.

De azért nekem még jobban tetszik a másik festmény. Csendes, magányos, önmagába vagy a jövőbe tekintő Mária ül gyönyörű táj előtt kék köpenyben. Az ölében ülő Jézus kezével int, figyelmeztet, valami fontos történik. Éppen most. Mi pedig nézzük a képet: és várjuk a csodát.

Egy új Poirot-történet… Hónapokig tartotta lázban a világot, így Agatha Christie hazai olvasóit is a lehetőség, hogy kezükbe vehetnek egy új nyomozást kedvencükkel, a piperkőc, apró termetű és zseniális észjárású belga detektívvel a főszerepben. Igaz, nem a krimi királynőjének a tollából, mégis, a műfaj ismert és szeretett szerzője, Sophie Hannah jóvoltából. Azután (a külföldi kiadásokkal egy időben) megjelent A monogramos gyilkosságok– és az álmok beteljesültek. Ki-ki megszerezhette és végigizgulhatta a kis szürke agysejtjeivel a legbonyolultabb talányokat is kinyomozó Poirot egy eddig sosem hallott, ismeretlen ügyének történetét.

Először fordult elő a krimiirodalomban, hogy Agatha Christie-„folytatás” született. A jogtulajdonosok, az írónő családtagjai mindeddig megtiltották, hogy bárki is behatoljon az írónő zárt regényvilágába és – az eredeti műveket megidéző módon – felhasználja szereplőit. Most azonban megtört a jég, s a nagy Sherlock Holmeshoz hasonlóan Poirotnak is ki lehetett találni egy újabb, eddig még elmeséletlen nyomozást.

Amikor olvastam róla, hogy a kiválasztott Sophie Hannah lett, kissé furcsállottam, hogy egy klasszikus krimiszerző megidézéséhez épp egy lélektani thrillerekkel befutó, egészen más stílusban publikáló írót választottak ki. Ennek ellenére elmondhatom, hogy elolvasva a könyvet, nem csalódtam. Hannah nagyon Agatha Christie-s tudott lenni, bár azért mégsem tagadta meg önmagát: könyvének kissé más, borzongatóbb, bizonytalanabb lett a hangulata, mint a valódi Poirot-történeteknek.

A nyomozás egy igazi szállodai rejtéllyel kezdődik: 1929 februárjában holtan találnak három embert az előkelő Bloxham Szállóban. Az özvegy, a hajadon és az úriember – Mrs. Harriet Sippel, Miss Ida Gransbury és Mr. Richard Negus – egyedül, saját szobájában fekszik a földön, megmérgezve, temetési pózba igazítva, szájában egy-egy mandzsettagombbal. A fiatal és szépreményű Edward Catchpool, Poirot ideiglenes lakótársa rövid nyomozás után kénytelen szerénységgel sosem vádolható, ám vitathatatlanul kiváló detektív barátjához fordulni segítségért. Már csak azért is, mert maga Poirot is eltökélte, hogy közreműködik a nyomozásban – márpedig, ha ő akar valamit, az úgy is történik… A zöld szemű, bajuszos belga furcsa módon érzelmi okokból kívánja nyomon követni a monogramos gyilkosságok ügyét: meggyőződése ugyanis, hogy a fiatal cselédlány, Mademoiselle Jennie, aki váratlanul megszólította őt kedvenc kávéházában, majd rejtélyesen eltűnt, tud valamit a Bloxham három halottjának meggyilkolásáról. Már csak meg kellene találni őt… Vagy: megfejteni a Bloxham-ügyet. Minél inkább előrehalad azonban a nyomozás, annál furcsább, múltbeli és sötét tragédiákhoz jut el a két barát, míg végül a szálak összefutnak a már megszokott, a kötetet záró összejövetelen, ahol Poirot előáll a megoldással…

Legszívesebben az egész történetet elmesélem, de hű maradok ahhoz, hogy egy krimiről sosem szabad sokat mondani. Így látatlanban kell elhinni nekem, hogy A monogramos gyilkosságok cselekménye méltó Agatha Christie-hez. Falusi történet is, meg városi is, anekdotikus is, meg tragikus is, vannak benne kiválóan megrajzolt alakok és izgalmas fordulatok, az pedig – gondolom – mindenkinek legalább annyira tetszik majd, mint nekem, hogy új és rokonszenves szemszögből kaphatunk betekintést Poirot életébe és gondolataiba.

Ha van, ami kevésbé tetszett a könyvben, talán az, hogy jóval melodrámaibb volt a története, s sokkal lassabb a cselekményvezetése (a közepén kissé tisztességtelen, sehová nem vezető megtévesztésekkel), mint ahogy azt a humorral és iróniával mindent feloldó, rendkívül feszesen szerkesztő, s a nagy záró előadásban Poirot-val a legapróbb (látszólag felesleges) részletet is pontosan elmagyaráztató krimikirálynőtől megszokhatták az olvasók. Ám nyilvánvaló, hogy a könyvet nem abból a nézőpontból érdemes szemlélni, mennyiben nem Christie-s: hisz muszáj elfogadnunk a tényt, hogy a legsikeresebb brit krimiszerző majdnem negyven éve halott, és nem fog feltámadni. Ha úgy nézünk A monogramos gyilkosságokra, mennyiben sikerült megközelítenie a Poirot-könyvek színvonalát, tisztelettel kell adóznunk előtte.

És persze nagyon fogjuk élvezni. Hiszen hamisítatlan Poirot-sztori, melyet odaképzelhetünk A titokzatos Kék Vonatés a Ház a sziklán közé. Olvasásra, nyomozásra fel: Poirot tényleg visszatért!

A cikk az Ekultura.hu-n: Sophie Hannah: A monogramos gyilkosság
 Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Megjegyzés: Vitathatatlan, hogy a magyar a legszebb borító. Vajon miért nem tud ilyen elegáns és letisztult lenni a Christie-sorozat valódi köntöse...?

Nyugodtan le merem szögezni, szinte mindenkinek van legalább egy Gerald Durrell-regény a könyvtárában. Vagy képeskönyv. Vagy novellaválogatás.

A szép emlékezetű Vidám könyvek-sorozatban évtizedeken át folyamatosan, új és új kiadásokban jelentek meg a Durrell-könyvek, Réber László mulatságos borítóképeivel és vidám, fanyar hangulatú illusztrációival kísérve. Így látott napvilágot A bafuti kopók, A Bárka születésnapja, A hahagáj, A halak jelleme, A piknik és egyéb kalamajkák, A részeg erdő, az Állatkert a kastély körül, A susogó táj, a Családom és egyéb állatfajták, az Életem értelme, a Férjhez adjuk a mamát, a Fogjál nekem kolóbuszt!, az Istenek kertje, a Kalandorok az őserdőben, a Madarak, vadak, rokonok, a Vadászat felvevőgéppel… A fenti címeket azért kellett idemásolnom, mert ahogy ültem és töprengtem, egyre többről jutott eszembe, hogy igen, én ezt is olvastam valamikor. Gondolom, mások is így vannak ezzel, s sorra ugrik be nekik egy korfui, londoni vagy velencei kaland, vagy néhány történet egy rendhagyó állatkereskedésről, egy távoli, egzotikus ország császáráról (röviden Csaszi), egy világutazó, nem egészen normális család (Larry, Leslie, Margo, Gerry, Jacquie) mindennapjairól, egy bornmouthi panzióról vagy épp néhány renitens papagájról.

S bár a könyvek szerzője sajnos lassan húsz éve halott, s maga a Vidám könyvek-sorozat is a múlté már, az Európa Kiadó jóvoltából az új és új generációk sem maradnak Durrell nélkül. Erről tanúskodik a Rokonom, Rosy legfrissebb, ezúttal ötödik, vadonatúj, Bodonyi Panni tervezte borítóban pompázó kiadása. Amely kiválóan alkalmas arra, hogy például karácsonyi ajándékba adjuk azoknak az ismerőseinknek, akik szeretik az állatokat, az angol irodalmat, a humoros történeteket, vagy P. G. Wodehouse regényeit… Adrian Rookwhistle és elefántja kalandjainak krónikája ugyanis felséges példája az angol klasszikus irodalomnak, miközben igazi „vidám könyv”.

Gerald Durrell (1925-1995) brit zoológus az 1950-es években kezdett el humoros és különleges stílusú könyveket írni életéről és munkájáról, hogy így szerezzen támogatókat külföldi állatgyűjtő expedícióihoz, s létrehozhasson egy olyan állatparkot, amelyben az ő, forradalmian új elképzelései szerint tartják és mutatják be az állatokat. Miközben beutazta a világot Paraguaytól Mexikón, Madagaszkáron és Kamerunon át Argentínáig és Guyanáig, kötött két házasságot, megalapította a Jersey Állatparkot, s számos számos rádió- és tévéműsorban népszerűsítette az állatokat, több mint harminc humoros, önironikus, többnyire önéletrajzi munka született a keze alatt. 1968-ban írta az első olyan regényét, amely nem szorosan az életét mesélte el: a Rokonom, Rosyt, amely a Családom és egyéb állatfajták mellett ma is a legnépszerűbb könyve.

A fülszöveg ifjúsági regénynek nevezi a kötetet, s valóban el tudom képzelni, hogy egy kamasz kedvenc olvasmánya legyen. Én azonban már felnőtt fejjel találkoztam vele, mégis nagyon élveztem: köszönhetően sok más mellett Borbás Mária remek fordításának. Durrell ugyanis hihetetlenül könnyedén, színesen, érdekesen és persze kacagtatóan ír, ám ennek a regények a zűrzavaros kalandjai, tipikusan angol szereplői és groteszk fordulatai még akkor is nagyon jó olvasmánnyá tennénk, ha a legkevésbé sem érdekelnének bennünket az állatok. Rosynak ugyanis nem lehet ellenállni. Ő az a kedélyes, független és erős akaratú, alkoholizálásra hajlamos, s gazdájától lelkesen elszökdöső elefánt, akit a kötet főszereplője, Adrian Rookwhistle ajándékba kap haldokló rokonától. Miután élete részévé válik az elefánthölgy, az addig unalmas és rendszeres mindennapjait kaotikus és meglepetésekkel teli történéssorozat váltja fel, amelynek visszatérő eleme az elefántnak, illetve jobb híján, a gazdájának a le- és feltartóztatása. Frenetikus előadás és egy monstre per szemlélői lehetünk, s megjelenik a könyvben a nagymértékű gin- és sörfogyasztás (az elefánt részéről), valamint az igaz szerelem (Adrian részéről) is.

A csinos, finom és okos Rosy sosem viselkedik úgy, mint az elefánt a porcelánboltban: legfeljebb kicsit hozzádörzsöli magát egy lakókocsihoz, sétálgat egy cseppet, vagy épp óvatosan benyúl egy ablakon némi sörért. Hogy vajon hogy lesz ebből mégis a lakókocsi lakójának veszélyeztetése, parkettán szánkázás, és a házfal lebontása? Az már Rosy titka: és kiderül a könyvből.

A cikk az Ekultura.hu-n: Gerald Durrell: Rokonom, Rosy
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

2014-ben a magyarországi holokausztra emlékezünk. Idén, a Magyar Holokauszt Emlékévben van hetven éve annak, hogy 1944 áprilisa és júliusa között a magyar zsidóság nagy részét gettókba zárták, elhurcolták és meggyilkolták. 1941 és 1945 között több mint félmillióan haltak meg - a holokauszt magyar áldozatainak számát minden statisztika ötszázezer és hatszázezer közé teszi. 1944 júliusa után gyakorlatilag már csak a munkaszolgálatban és Budapesten éltek zsidók, ők is állandó életveszélyben. Az ő sorsukkal kapcsolódott össze a talán legismertebb magyarországi embermentő, a svéd Raoul Wallenberg élete.

Wallenberg, a gazdag és befolyásos svéd család sarja 1944. július 9-én érkezett meg a fővárosba - akkor, amikor a vidéki zsidóság deportálása már befejeződött. Innentől kezdve azonban egészen 1945 januárjáig folyamatosan harcolt és küzdött a budapesti zsidók és a munkaszolgálatosok életéért, azokért, akiket már bezártak a nagygettóba, s azokért, akik még a "nemzetközi gettó" védettház-rendszerében próbáltak túlélni, különböző menlevelekkel, védlevelekkel és útlevelekkel.

A harminckét éves diplomata (pontosabban rendkívüli követségi titkár) eredetileg azzal a megbízatással érkezett Budapestre, hogy az amerikai és a svéd kormány számára gyűjtsön adatokat a zsidóság helyzetéről, illetve a már megszokott módon, védőútlevelek kiállításával helyezze biztonságba a Svédországban rokonokkal rendelkező magyar zsidókat. Wallenberg azonban alkalmazkodva az abszurd és tragikus helyzethez messze túlteljesítette feladatát. Dacolt Eichmann-nal és a németekkel, később pedig a nyilasokkal. Hivatalosan 4500 Schutzpass, vagyis maga által tervezett, speciális svájci védlevél kiállításával, valamint a svájci védett házak létrehozásával és készletekkel való ellátásával mentette az embereket. Nem hivatalosan pedig folyamatosan biztosította - felváltva diplomatikus eleganciával, jól meggondolt fenyegetéssel, ügyes, zsarolással, gátlástalan megvesztegetéssel és hihető ígérgetéssel fordulva a hatalom aktuális gyakorlóihoz -, hogy amikor valójában maguk a védlevelek már nem értek semmit, mégse essen bántódása "Wallenberg zsidóinak". Ami természetesen nem sikerülhetett maradéktalanul: volt, amikor kudarcot vallott, volt, amikor ezer emberből kétszázat menthetett meg, s volt amikor százból csak néhányat.

Összességében azonban felfoghatatlan bátorsággal, vakmerőséggel, szerencsével és aktivitással egyes számítások szerint több mint tízezer ember életét mentette meg. Bujtatott, etetett, látott el kórházat, árvaházat, öregotthont, mentett menetből és vonatról. Közvetve még sok ezer ember sorsán változtatott: egyrészt, mert másoknak is erőt és mintát adott (együtt más embermentőkkel, amilyen az olasz Giorgo Perlasca, a svéd Per Anger és Valdemar Langlet, a svájci Carl Lutz és Friedrich Born, vagy épp Angelo Rotta pápai nuncius), másrészt, mert életrajzíróinak nagy része elfogadja azt a számos forrásból megerősített közlést, hogy amikor Budapest ostromának záró szakaszában a németek és/vagy a nyilasok a nagygettó teljes megsemmisítését szervezték, néhány velük kapcsolatban álló embermentő diplomatának, köztük Wallenbergnek sikerült elérnie, hogy tervüket ne hajtsák végre.

1945 januárjában Wallenberg tárgyalni indult az oroszokkal és nyoma veszett. A Magyarországon berendezkedni kívánó kommunista hatalom már 1945-ben fáradhatatlanul igyekezett bebizonyítani, hogy Wallenberget nyilasok vagy németek ölték meg útközben, röviddel Sztálin halála előtt pedig Rákosiék egy magyar cionista pert is előkészítettek, melyben a Zsidó Tanács tagjaival kellett volna elismertetni Wallenberg megölését. 1957-ben a Szovjetunió végül kénytelen volt bevallani, hogy Wallenberget az NKVD tartóztatta le, a Lubjanka, majd a Lefortovó börtön anyagai alapján vitathatatlanul ott börtönözték be és hallgatták ki (vele együtt elfogott magyar sofőrével, Langfelder Vilmossal együtt), s a szovjet közlés szerint 1947. július 17-én szívinfarktusban hunyt el a börtönkórházban. Arról semmit sem tudni, igaz-e ez a Szmolcov-jelentésnek nevezett, orvos által kiadott halotti bizonyítvány. Ha a dátum valós, akkor is szinte egyértelmű, hogy Wallenberget valójában kivégezték, ám elképzelhető, hogy erre csak később került sor. (Langfelder halálát csak 1948. március 2-án jegyezték be a Lubjanka nyilvántartásába.) A nyolcvanas évek végén sokan gyűjtöttek össze olyan adatokat is, amelyek szerint a svéd még életben van valamely szovjet munkatáborban, mára azonban valószínűbbnek látszik, hogy még valamikor Sztálin életében lelte halálát egy orosz börtönben.

Wallenbergről rengeteg publikáció megjelent azóta, hogy ismét lehet beszélni a személyéről. Elképzelni is nehéz, hogy a kommunista-szocialista rendszer tudathasadása miatt a magyarországi holokauszt ennyire fontos és meghatározó történéseiről nem lehetett írni és kutatásokat végezni a fordulat évétől egészen az 1980-as évek végééig, hiszen ha szó esett volna az embermentő, a németek és nyilasok ellen küzdő Wallenbergről, akkor élete végét, a szovjetek általi meggyilkoltatását sem lehetett volna elhallgatni. Közben öregedtek és haltak a megbízhatóan emlékező tanúk és a bűnrészesek is. Mára azonban a Wallenberggel kapcsolatos válogatott bibliográfia is több, mint húsz sűrűn teleírt oldalt tesz ki (Szita Szabolcs gyűjtésében). Személyéről három modern könyvet tartok izgalmas és kézbe veendő olvasmánynak.

Kati Marton: Wallenberg - Stockholm, 1912 - Moszkva, 1947? 
Corvina, 2012
A magyar felmenőkkel rendelkező amerikai újságírónő, publicista és diplomatafeleség 1982-ben, Wallenberg születésének hetvenedik évfordulóján jelentette meg olvasmányos életrajzát. A könyv később több átdolgozást megért, míg 2012-ben, a születés századik évfordulóján a magyar olvasókhoz is eljuthatott. Ez volt egyébként a nálunk más könyveiről (Halál Jeruzsálemben, Kilenc magyar) már jól ismert írónő első angolul megjelent műve. Amikor először elolvastam, két dolgot éreztem. Az egyik, hogy a szöveg helyenként igen felületes, főleg, mert néha felül legendáknak (amilyen például a Felszabadulás-emlékművel kapcsolatos). A másik, hogy annyira inspiráló, olvasmányos, megrendítő, jó stílusban és tempóban megírt a könyv, hogy teljesen rabul ejtette a figyelmem, s befejezése után kezdett csak el igazán érdekelni Wallenberg. Újraolvasása után pedig egyértelműen úgy gondolom, hogy ez egy remek életrajz: ha vannak is pontatlanságai, széles, adatolt, érdekfeszítő képet rajzol Wallenbergről. Ha pedig egyszer már van egy ilyen olvasmányélményünk róla, bízvást el fogunk jutni a szakszerűbb, pontosabb, vaskosabb kötetekhez is.

Szita Szabolcs: A hiányzó ember - Raoul Wallenberg, a humánum lovagja
Hetek, 2014
Örömteli, hogy az idei évforduló két új Wallenberg-életrajzot is eljuttatott a könyvesboltokba. Az első a téma magyar szakértőjének, a Holokauszt Emlékközpont (volt) igazgatójának, Szita Szabolcsnak a kötete, mivel ő az, aki talán a legtöbbet kutatta Wallenberg és budapesti munkatársainak működését. A keménykötésű, rengeteg, nem egyszer színes fotóval, képpel illusztrált, 550 végjegyzetet tartalmazó áttekintés egyszerre kívánja bemutatni Magyarország és a zsidóság helyzetét 1944-1945-ben, Wallenberg féléves tevékenységét, halálának titkát és a rá való emlékezés formáit és történetét. Ez majdnem maradéktalanul sikerül is: hallatlanul szakszerű, elképesztően adatgazdag, meggyőző és érdekes munka született. Ha van kritikai megjegyzésem, akkor csak annyi, hogy Szita Szabolcs, aki külön kötetet is megjelentetett például Langfelder Vilmosról, Ocskay Lászlóról és más budapesti embermentőkről is, nem tud és nem is akar ellenállni a csábító lehetőségnek, hogy könyve róluk is, az egész embermentő akciósorról szóljon, melynek Wallenberg "csak" afféle koronázatlan királya. Igazából tehát a könyv remek, csak az egyedül Wallenbergre koncentráló életrajzot ígérő cím elhibázott. Rengeteg legendát eloszlató, érveket és ellenérveket ütköztető, izgalmas olvasmány.

Bengt Jangfeldt: Raoul Wallenberg élete
Park, 2014
Az idei Wallenberg-életrajzok közül ez a második, de a klasszikus biográfiák sorában talán ez a legelső magyar nyelven. Szerzője nyelvtudós, műfordító és hivatásos életrajzíró, aki eddig felhasználatlan svéd és orosz forrásokra is támaszkodva írta meg ezt a szabályos Wallenberg-életrajzot. A Kati Marton-féle rövid összefoglalással ellentétben ez a kötet több mint ötszáz nagyméretű oldalon, gazdag fényképmelléklettel, számos végjegyzettel került kiadásra. A Szita Szabolcs-féle szakszerű publikációval ellentétben pedig népszerű, olvasmányos életrajz kíván maradni, melyben a végjegyzetek nem külön izgalmakat jelentenek, hanem egyszerűen csak tételesen igazolják Jangfeldt másoktól átvett állításait. Abban is újító a könyv, hogy első százhetven oldala Wallenberg 1944 előtti életét, családját, tanulmányait, üzleti pályáját is bemutatja, amivel az eddigi könyvek szerzői (még a kortársként, 1945-48 között Wallenbergről forrásértékű életrajzokat megjelentető Lévai Jenő is, könyvét lásd lenn) adósak maradtak. A szerző becsületesen utánajár a Wallenberg halálával kapcsolatos megbízható adatoknak is, de a Gulagban való feltűnésével kapcsolatos szóbeszédeket, melyek Kati Martonnál még olvashatóak, már mellőzi. Ehelyett megpróbál a legközelebb kerülni annak magyarázatához, tulajdonképpen miért is tartóztatták le a szovjetek a diplomatát (brit, amerikai vagy német kémnek nézték-e, csereüzletet terveztek-e vagy beszervezést), s hogy pontosan mikor, hol, hogyan és miért is lelte halálát 1947 táján.

A Lévai-kötet reprintjének borítója

Gazdag fotóanyaga mellett külön meglepetése a kötetnek a fiatal védencei által Wallenbergnek 1944 karácsonyára készített A védőútlevél a művészettörténetben című ál-festményalbum, amely - szerzői keze munkájaként - olyan ál-műmellékleteket tartalmaz, melyek egy-egy kor stílusában ábrázolnak olyan (nem létező) műalkotásokat, melyeken valaki Wallenberg-menlevéllel menti magát. Az én kedvencem talán a bizánci mozaikképek stílusában készült rajz, ál-magyarázata szerint Scolpjei mozaikpadló, melyen mindenki szerepel, "aki részt vett a nagy védőútlevél-kiállítási akcióban", köztük középen, kopaszodva, kalapban, de egy Jusztinianosz-császár stílusában megrajzolva "Hágiosz Wallenbergosz"... Ez a nagyon emberi dokumentum (melyet Wallenberg januárban Budapesten hagyott, így maradt fenn) mutatja, hogy az ötlet, a humor és a remény jó esetben sosem hagyja el az embert - legalább is akkor nem, ha mellette áll egy Wallenberg.

Az embermentők tevékenysége nem adhat felmentést a gyilkosoknak. A megmenekültek tízezrei nem takarhatják el az emlékezők elől a meggyilkoltak százezreit. Raoul Wallenberg és társai példamutatása mégis felemelő. Jó róla olvasni. És érdemes.

Nagyon szeretem a festményeket. Szeretem nézegetni őket, szeretek töprengeni fölöttük. Szeretem őket összehasonlítgatni. Így találtam rá a Szépművészeti Múzeumban őrzött két Madonna-képre, amely 15. századi velencei festők munkája.

A jobbra látható festményt, a Trónoló Madonnát Carlo Crivelli olasz reneszánsz művész festette 1476-ban vagy 1477-ben. Meglehetősen nagy méretű (106,5x55,3 cm-es), temperával és aranyfüsttel fatáblára készített oltárkép, amely a híres Esterházy Gyűjteményből került a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárába. Rajta a trónon ülő Madonna látható, ölében almával játszó kis Jézussal. A trón lépcsőjén olvasható a díszes, latin állóbetűs felirat, miszerint Opus Caroli Crivelli Veneti, vagyis a festmény Carlo Crivelli velencei festőműve. Crivelli 1430 körül született Velencében, egyesek szerint Jacopo Crivelli festő fiaként. Velencében és Padovában tanult festeni, többek közt Jacobello del Fiore, Antonio Vivarini és Francesco Squarcione műhelyeiben. 1457-ben, miután néhány hónapra börtönbe is zárták egy férjes asszonnyal folytatott kapcsolatáért, örökre elhagyta Velencét. Rövid időt Zárában töltött, majd Anconába költözött és a környéken dolgozott. Évszámmal először 1468-ban, egy Massa Fermana-i templomba készült oltárképét látta el, de eddigre már népszerű és megbízásokban bővelkedő műhelye lehetett. 1478-ban áttelepült Ascoli Picenoba, s itt is halt meg, valószínűleg 1495-ben.

Crivelli nem dolgozott mindig egyedül. Öccse, az 1440 körül született Vittorio több képet vele közösen festett meg, s önálló munkáin is átvette és utánozta tehetségesebb bátyja stílusát - az elemzők szerint sikertelenül, gyenge alkotásokat létrehozva. (Nekem azonban többnyire ezek is nagyon tetszenek.) Vittorio Crivelli, aki hosszabb ideig Fermoban élt, bátyja halála után visszaköltözött Velencébe, s 1501/2-ben ott is halt meg. Rajta kívül azonban Anconában egy Pietro Alemannonak nevezett, a Német-Római Császárságból Itáliába érkezett művész is Carlo tanítványa volt, s vannak, akik egy bizonyos Domenico Crivelliről is feltételezik, hogy Carlo és Vittorio öccse volt, s a műhelyében dolgozott. A Szépművészetinek van egy képe Vittorio Crivellitől is, a balra látható Trónoló Madonna. A félalakos kép egyértelműen a Carlo Crivelli megalkotta hagyományok hű utánzatát adja, körülbelül azonos méretben (68x51,5 cm), azonos anyagokkal készítve, hasonlóan jelezve (a mellvéden olvasható az Opus Victoris Crivelli Veneti felirat). Gróf Pálffy János hagyatékából került a Szépművészetibe, s biztosan későbbi néhány évvel, mint a másik kép.

Tátrai Vilmos Festmények párbeszéde című, képeket hasonlítgató albumkönyvében így ír a két képről: "(Carlo Crivelli), a quattrocentonak ez a ritka humorérzékkel megáldott, furcsaságokhoz vonzódó mestere sok mindent elkövetett nézői figyelmének felkeltésére és tartós lekötésére. (...) képesnek bizonyult valamire, amit úgyszólván lehetetlennek vélnénk: a bizáncias pompát és a gótikus eleganciát bele tudta foglalni a reneszánsz téralkotás és kompozíciós fegyelem keretébe." Vittorio azonban legfeljebb "bátyja nyomdokaiban járt, amennyire a tehetségéből tellett. Annyira tellett belőle, hogy képei önmagukban nézve sok örömöt nyújtanak a szemnek, de (...) ecsetje nyomán az árnyalás elbizonytalanodik, a rajz megereszkedik és a kifejezés ellangyosodik." (Szépművészeti Múzeum, Bp., é. n.,109-112. oldal) Amiben valószínűleg sok igazság van, mégis, én képtelen vagyok ilyen kegyetlen objektivitással leszámolni a második képpel: hiszen sok szempontból ugyanaz a báj és finomság hatja át, mint Carlo Crivelli zseniális munkáit.

Ezért ebben a bejegyzésben és egy későbbiben összegyűjtöttem néhányat a két Crivelli (bár természetesen alapvetően Carlo) munkáiból, hogy fényükkel, ragyogásukkal és szépségükkel elkápráztathassák a szemlélőt. A legtöbb gazdag aranyozásával, szinte tapintható anyagábrázolásával, dús színeivel, méltóságteljes pompájával és finom tájrészleteivel bűvöl el, s valamilyen módon igyekszik összeköttetést találni a kép varázslatos, szakrális és misztikus világa, valamint a kép szemlélőjének éppen most-ja között - nem egyszer a tromp d'oeil, vagyis a szemet majdnem tökéletesen megtévesztő festészeti elemek segítségével. Számos képnél úgy érezni, hogy az aranyozott, cirkalmas keret, az aranylemezből készült, háromdimenziós dicsfények vagy ruharészletek, vagy egyszerűen csak a fény-árnyék váltakozásának hatására a kétdimenziós festmény megelevenedik, a Madonna mindjárt lelép a trón alsó lépcsőjére, vagy épp a kis Jézus átnyúlik a korláton és a szemlélő kezébe ejti az almáját. Nem is beszélve a szimbolikus virágokról és gyümölcsökről, amelyek mind keresztény jelképek is. A körte, az alma, a gránátalma, a barack és a narancs mind a bűnbeesésre és az attól való megváltásra utalnak. Romlatlanságuk Szűz Mária ártatlanságát, foltjuk, hibájuk az élet mulandóságát jelentheti. A tök, melyet Crivelli meglepő módon a legfinomabb csemegékkel aggat egy helyre, Jónás története miatt a mulandóság és a feltámadás szimbóluma. Az eper, a cseresznye és a meggy Krisztus kiontott vérére emlékeztet, a szőlő Jézus ígéretére, miszerint ő az, aki életet ad, a jó szőlőtő. A rózsa, a liliom, az ibolya, a nárcisz Mária virága, a vörös szekfű pedig Jézus sebeit idézi fel. A madarak az engesztelő áldozat, vagyis Krisztus halálnak jelképei, közülök is kiemelkedik a fiókáit tápláló, hűséges fecske, a megváltott embert szimbolizáló, énekével gyönyörködtető pacsirta, a galamb és a gerle, valamint a Jézust jelképező tengelice. Végül valamennyi virág, gyümölcs és madár a természet megújulásával a feltámadásra utal.

Következzenek tehát a két Crivelli Madonnái: a mai napon a trónuson ülők és a fiukat imádók!





Folytatása következik a jövő héten!

A képek fele, mégpedig a 2., 6., 7., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 19., 28. Vittorio munkája. Ugye, hogy néha nem is olyan könnyű megkülönböztetni a zsenialitást és a bájos utánzást?

Különös, furcsa, vonzó, mégis taszító, költői, tudóskodó, posztmodern, izgalmas, és még egyszer különös. Ezek a jelzők jutottak eszembe először Marta Sanz Black, black, black című, frissen megjelent krimijéről. A Kossuth Kiadó nagy sikerrel megindított, immáron négy kötetet számláló Spanyol krimi sorozatának új tagja egy középkorú spanyol bölcsészdoktor és szépíró kalandozása a detektívregény-irodalomba, mégpedig meglepő eredménnyel.

Nyomozó főhősünk, Arturo Zarco a könyv elején rejtélyes gyilkosság nyomába ered. Meggyilkolták a sikeres gerontológust, a szép és okos Cristina Esquivelt. A közvélemény, s egy ideig a rendőrség is a férjét gyanúsította, ám sosem került elő ellene valódi bizonyíték. Cristina szülei arra kérik Zarcót, találja meg a valódi gyilkost (lehetőleg Yalalban, a volt férjben…), és adja az igazságszolgáltatás kezére. A detektív pedig útnak indul, s meg sem áll a rejtélyesen taszító és sötét titkokat rejtő házig, amelyben egykor Cristina lakott férjével, a marokkóból jött kőművessel, és a kislányukkal.

Itt azonban véget is ér a nyomozás: már ha azt értjük rajta, hogy a detektív pofonok és beszélgetések közepette szívósan egyre előbbre és előbbre jut, egyre újabb láncszemeket fedez fel a megfejtéshez, majd végül egy briliáns okfejtéssel megoldja a bűnesetet. Zarco ugyanis talán a világ legkülönösebb embereibe fut bele: öregekkel és fiatalokkal, párokkal és magányosokkal, nőkkel és férfiakkal találkozik, mindannyiukkal elcseveg, elkezd részt venni az életükben, némelyikkel összeverekszik, másba beleszeret... És inkább kiismerni igyekszik őket, mint leleplezni. A csábító anya és a még csábítóbb kamaszfiú, a leépülőben lévő öreg házaspár és durván magabiztos, biztonsági őr fiuk, a sikeres ponyvaszerzőnő és a marokkói kőműves „cselédtérdű”, új élettársnője – minden lakó egy-egy különc és furcsa gyanúsítottja lesz az ügynek. Mert ha nem Yalal volt a tettes, úgy tűnik, Cristina gyilkosa akkor is a házban van. De vajon melyikük az? És miért végzett az orvosnővel, akit – legalább is a szülei szerint – mindenki őszintén szeretett?

Zarco múlatja az időt a házban, álmodozik, fantáziál (főleg erotikusakat és különösen különcöket, lévén nemcsak furcsa, filozofikus alkat, de meleg is), kombinál és gyanakszik. Majd pedig hosszú, éjszakai telefonokban osztja meg az álmait, fantáziáit, kombinációit és gyanúit volt feleségével, a sánta, ám rendkívül éles eszű Paulával, aki válásuk ellenére még mindig a barátja. Végül azután épp Paula lesz az, aki megoldja a rejtélyt: addig azonban még rengeteg hamis nyommal kell megbírkóznunk. Többek közt a könyv középső részét kitevő női naplóval, amelynek a fele igaz, a fele azonban csak álmodozás, fantáziálás, kombináció és gyanú: ám ezúttal nem Zarco, hanem a ház egyik lakója, a különös Luz asszony tollából.

Mire megoldódik a rejtély, az olvasók előtt jó esetben már rég egymásba bogozódott az álom és a valóság. Ellentétben az elegánsan földhözragadt kemény krimikkel vagy a rögrealitást feldolgozó skandináv thrillerekkel, ebben a spanyol regényben szinte mágikusan semmi sincs a helyén. Kivéve talán a hivatkozásokat: hiszen Zarco (akinek még csak nem is ez a valódi neve) nagy tisztelője a klasszikus krimiirodalomnak Chandlertől Christie-ig, sőt, egyáltalán az irodalomnak, így azután Paulával folytatott telefonjaiban egyik intertextustól a másik felidézésig ugrál.

Épp ezért a regényt nem éppen a kezdő krimikedvelőknek ajánlom, inkább azoknak, akik szeretik, ha egy könyv szövege is kihívás, nemcsak a története, akiket nem zavarnak a monológok, szófutamok és irodalmi utalások, és akik nem idegenkednek az erotikus képzelgések leírásától. Bár két dolgot azért le kell szögeznem. Az egyik, hogy a könyvbeli képzeletfutamok szerintem nem egy meleg férfi álmodozásai, inkább egy heteroszexuális nő töprengései arról, miről is álmodozhat egy homoszexuális férfi… A másik, hogy Heather Badcockkal nem az inhalátora végzett A kristálytükür meghasadtban… De persze Zarcónak ezt inkább Agatha Christie-vel kellene megbeszélnie…

A cikk az Ekultura.hu-n: Marta Sanz: Black, black, black
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   
Link
1. kötet: Pablo De Santis: Párizsi rejtély
2. kötet: Francisco González Ledesma: Szomszédom a halál
3. kötet: Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra
A Kossuth kiadó Spanyol krimi sorozatának kötetei

A múlt héten ígértnek megfelelően ezúttal folytatódik a velencei kora reneszánsz festő, Carlo Crivelli (1430k.-1495k.), és öccse, Vittorio Crivelli, 1440-1501/2 Madonnáinak képtára. Akit a festők élete vagy a képek jelképrendszere érdekel, olvassa el az előző bejegyzést! Jobbra a Szépművészeti Múzeumban őrzött, Carlo Crivelli festette Trónoló Madonna látható (újra).

Itt most következnek azok a képek, amelyek félalakos Madonnák: élükön (újra) a Szépművészeti Múzeumban látható, Vittorio Crivellli festette Trónoló Madonnával (lenn, balra).




Az itt szereplő 12 félalakos Madonna kép közül mindössze hármat festett Vittore Crivelli, mégpedig az elsőt, a másodikat - és a tizennegyediket. Ezt az utolsó, az Ermitázsban őrzött képet nézve nem tudom, hogy teljes félreazonosítással van-e dolgom (bár könyvben és az interneten is Vittore a kép festője), vagy itt láthatjuk, mivé vál(hatot)t (volna) Vittore Carlo árnyékából kilépve. (Megjegyzés: A hetedik kép a tizedik kinagyítása.)

Más bejegyzések Madonna-képekről:
Bájos flamand Madonnák - avagy a Szűz és a Gyermek huszonnyolcszor
A két Crivelli varázslatos birodalma - Velencei Madonna-festmények 1.

Azt hiszem, még soha nem teljesült ilyen gyorsan kívánságom. Májusban ugyanis azzal fejeztem be Kristina Ohlsson Az 573-as járat című thrilleréről szóló ajánlómat, hogy azt kívántam, jusson a folytatás minél hamarabb a magyar olvasók kezébe. Nos: csak novemberig kellett várni, és a vágyam teljesült. Megérkezett az írónő új, ötödik regénye, a Dávidcsillagok.

Kristina Ohlsson, az 1979-es születésű svéd írónő harmincévesen jelentette meg első krimijét, a Mostohákat, amelyben a rokonszenves nyomozópáros, az okos, bátor és független Fredrika Bergman, és a nyugodt, türelmes és logikus Alex Recht nyomozott. Az első könyvet hamar követte további négy, amely tovább bonyolította a főszereplők történetét, s különböző témákkal kísérletezett: az Elnémítva, az Őrangyalok, Az 573-as járat, s végül a Dávidcsillagokérintette a terrorizmus, a bevándorlás, a rasszizmus, a vallás, a gyermek elleni erőszak, a kamaszok veszélyeztetettsége, az örökbefogadás, a leánykereskedelem, sőt, a fogyatékosság témáját is. Közben Ohlsson dolgozott a Svéd Titkosszolgálatnál, a Svéd Külügyminisztériumban, a Svéd Nemzetvédelmi Egyetemen, és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet terrorizmusellenes szakértőjeként is, majd 2012-ben főállású íróvá lépett elő. Megírt két gyerekkönyvet, melyek közül az első, amely megnyerte a Svéd Rádió gyermekregény-pályázatát, Az üveggyerekek címen épp most jelent meg magyarul, s remek karácsonyi ajándék lehet minden tíz évesnél idősebb gyereknek. Végül: elkezdett dolgozni egy új thriller-sorozaton, amelynek idén kiadott első kötete a Lotus Blues címet viseli.

A magam részéről előítéletes vagyok Ohlssonnal: már az első könyve annyira megtetszett, hogy azóta muszáj mindent elolvasnom, amit ír, s általában igen elégedetten teszem le a könyveit. Így volt ez a Dávidcsillagokkal is, amely rendhagyóan terjedelmes, rendkívül mozaikosan szerkesztett, s szinte letehetetlenül izgalmas regénynek bizonyult. Ha ugyanis azt hinnénk a cím alapján, hogy a kötet témája egy svédországi zsidó közösség ellen elkövetett, rasszista támadássorozat lesz, nagyobbat talán nem is tévedhetnénk. Valóban egy zsidó óvoda fiatal óvónője az első áldozat, s valóban két zsidó kisfiú tűnik el másnap, teniszedzésre igyekezve. Amikor azonban Fredrika és Alex nyomozni kezd, egészen váratlan utak tárulnak fel előttük. Vajon mi köze a gyilkosságokhoz a huszadik századi zsidó legendának, amely a kegyetlen és szánalomra méltó Papírfiúról szól? Ki chatelt a kisfiúkkal haláluk előtt, s mit titkol a Salamon Gyülekezet titkára? Ki hagy üzeneteket a rejtélyes Efraim Kielnek? Mi  lehet a kisfiúk családjának közös titka? Ki az ismeretlen, névtelen nő, akiről az első fejezetben kiderül, hogy megölték a családját? Mit tud a titkosszolgálat, és mit Az 573-as járatból már ismert, talpraesett és szókimondó, de hazugságai csapdájába esett ügynöknő, Eden Lundell?

Kristina Ohlsson ebben a regényében összefonta azokat a szálakat, amelyeket első négy regényében megindított. Ugyanakkor olyan krimitörténetet írt, amellyel annak is érdemes megismerkedni, aki még egyszer sem találkozott Fredrikával és Alexszel. A Dávidcsillagok esszenciális skandináv krimi a zsáner kedvelőinek, s egyúttal túlírás nélküli, fordulatos nyugvópontja (lezárása?) az ötkötetes sorozatnak.

Hogy visszatér-e még a nyomozópáros, nem tudom. Mégis, zárásképpen csak azt tudom kívánni, hadd olvassunk minél hamarabb egy új könyvet a szerzőnőtől. Már csak az van hátra, hogy ez a kívánság is olyan gyorsan teljesüljön, mint az előző.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Dávidcsillagok
 Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én    

A méltóságos Daisy Dalrymple visszatér! Carola Dunn bohókás és bájos, klasszikus receptet követő történelmi krimije, a Daisy és a megmérgezett díva ismét a bolondos húszas évekbe vezeti el az olvasóit.

Egészen pontosan 1923. március 18-án, délután történik az újabb bűntény. Daisy és barátja, Alec Fletcher főfelügyelő épp az Albert Hall nézőterén ülnek, és hallgatják, hogyan aratja eddigi legnagyobb sikerét Verdi Requiemjét énekelve Daisy szomszédja, a tehetséges énekesnő és kiállhatatlan díva. A műélvezet azonban nem tart sokáig: Bettina Westlea ugyanis pihenője közben belekortyol a színpadon tartott likőrős poharába – majd szörnyű görcsök között, több száz megdöbbent néző szeme láttára elhalálozik. Miközben az igazgatót csak az érdekli, hogy vissza kell adnia a jegyek árát, megkezdődik a nyomozás. A gyanúsítottak tömege azonban szinte agyonnyomja Fletcher felügyelőt. Vajon ki lehetett a tettes? Bettina áldozatos, szürke egér testvére, Muriel? A temperamentumos spanyol szoprán, vagy pályakezdő riválisa, az angol énekesnő? Az orosz zsidó hegedűs vagy az ukrán nacionalista basszus? A walesi tenor, a szívbeteg hangképzés-tanár, vagy az ideges orvos? Netán valamelyik angol úrhölgy, akinek a férje Bettina hálójába került?

Fletcher főfelügyelő és emberei előtt vallomásról vallomásra haladva egyre kuszábbá válik a kép. Úgy tűnik, Bettinának annyi ellensége volt, hogy csoda, hogy nem ölték meg már korábban. De vajon ki és miért választotta épp a koncertet tette helyszínéül? Miközben Alec egyre tanácstalanabb, boncoltat, majd újra boncoltat, kikérdez, majd újra kikérdez, Daisy megkezdi szokásos magánnyomozását. Mivel az úri társaságban is épp olyan okosan és bájosan tud csevegni, mint amilyen logikusan és kedvesen a következtetéseit tárja Fletcher főfelügyelő elé, hamar izgalmas nyomokra bukkan. Ám amikor már úgy tűnik, tisztul a kép, s megismertünk minden sötét titkot, rosszmájú pletykát és szándékos gyanúsítást, ismét gyilkossági kísérlet történik. A kiszemelt áldozat azonban nem az, akit várnánk…

Daisy Dalrymple harmadik nyomozása ismét olyan életteli, csavaros és kedélyes, amilyen az előző, a Daisy és a télikert rejtélye volt. Ráadásul ezúttal még fordítási hiba sem torzítja a regényt, s leszámítva néhány rosszul megválasztott, a korszakba kevéssé illő szót (amilyen a kedveskedőnek szánt szarházi vagy a bosszankodást kifejező ez szívás), igazán élvezetes, humoros szöveget olvashatunk, nyomon követve Daisy kutatását a meglepő végig. Ráadásul Alec és a lány kapcsolata is új fázisába jut: bár együtt vacsorázniuk csak a nyomozás kellős közepén sikerül, Daisyt végül vendégül láthatja a Fletcher-család, Alec édesanyja és tündéri kislánya, Belinda. Így aztán, remélem, már arra sem kell sokat várni, hogy Daisy Mrs. Fletcherként folytassa a fényképezést és a nyomozást.

A cikk az Ekultura.hu-n: Carola Dunn: Daisy és a megmérgezett díva
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Mata Hari. Ezt a nevet hallva két érintkező legenda képei merülnek fel mindenkiben. Ő a titokzatos, buja, keleti táncosnő, aki műsorai végén egyetlen díszes melltartóban tárta szépségét nézői elé… S ő az erkölcstelen, rafinált, német kémnő is, akivel behunyt szemű francia katonák sortüze végzett: kivégzői ugyanis képtelenek voltak elviselni ragyogó, sebezhető szépségét…

Marijke Huisman szellemes, szórakoztató és szakszerű könyvecskéje azért született, hogy e két, természetesen csak félig igaz legenda mögé lásson. A Mata Hari – A legenda él elfogadja, hogy a magát a Hajnal Szeméről elnevező holland táncosnő, az első világháborút megelőző évtized szalonjainak és táncestjeinek szupersztárja önmagát vonta legendák ködébe, így aztán igaz története mindörökre összefonódott élete mítoszaival. Mégis, megpróbálja arra inspirálni a korszak és a művésznő (az egyetlen világhírű holland asszony) iránt érdeklődőket, hogy új nézőpontból tekintsenek Mata Harira és korára.

1905-ben, első nagy fellépésén Síva-táncot ad elő

Margaretha Geertruida Zelle (1876-1917) nemcsak leplekbe öltözött bajadér és testét fegyverként bevető ügynöknő volt – sőt, talán minden volt, csak az nem. A könyvben új szituációkban találkozhatunk vele: láthatjuk kamaszlányként, akinek el kell viselnie, hogy üzletember apja csődje után vagyonuk elvész, családjuk széthullik. Elénk áll 19 éves, kalandvágyó, ám csalódott feleségként, aki unatkozik és szenved nála húsz évvel idősebb, reumás és részeges férje mellett, aki a holland gyarmatokra költözteti a családját. Kiderül, hogyan vesztette el kisfiát, akit egy bennszülött dajka mérgezett meg, s hogy miért hagyta el a férjét, aki Mata Hari után még két fiatal hölgyet tett házastársává, majd hagyott el. E kalandregénybe illő kezdetek egyúttal talán azt is megmagyarázzák, miért lett Margarethából Mata Hari: hogy miért nem elégítette ki a „normális” anyai, háziasszonyi, társasági hölgyi lét (hisz sosem ismerte…), s hogy honnan vette az ötletet és a bátorságot, hogy Párizsba visszatérve mint indiai táncosnő újítsa meg életét és karrierjét. Találkozhatunk vele híres táncestjein, romantikus kastélyokban, vadászatokon és bálokon. Elénk libben saját tervezésű lepleiben, büszkén pózolva, kecsesen hajlongva, és fűzőbe szorítva, nagy kalapban, társasági szépasszonyként, lóversenyen és promenádon. Végül a Saint-Lazare börtön huzatos cellájában búcsúzhatunk el tőle, ahol kétségbeesetten reménykedik a kegyelemben.

Szépasszony a háború előtt

Marijke Huisman könyve azonban nemcsak Mata Hari életrajzát tartalmazza, de bevezet bennünket a századforduló művészi divatjaiba, megismertet a párizsi társaság ízlésének vadhajtásaival, s megmutatja, hogy Mata Hari nem az egyetlen buja, keleti és titokzatos táncosnő volt a korszakban – hanem az első. Hiába írják róla rosszmájúan, hogy nem is volt igazán szép, vagy, hogy táncművészetét messze felülmúlták kissé fiatalabb, balettiskolákban nevelt vetélytársai, Mata Hari sikerének lényege, hogy már 1904-től szerepelt „kígyótáncával”, s az egzotikumra vágyó, a Kelet titkaira kiéhezett mondén társaság az ő műsorának köszönhetően láthatott először erotikus, mágikus keleti táncrevüt.

Ez lett sikerének és bukásának okozója is. Az első világháború kitörése után ugyanis mindaz, amiért addig lelkesedett a párizsi művelt közönség, bizonytalan, erkölcstelen és hazafiatlan zülléssé változott a közvélemény és a média szemében. Talán ez vezethetett az addigra már visszavonult, negyvenegy éves Mata Hari letartóztatásához és elítéléséhez is. Az egykori táncosnő, több katonatiszt kitartottja és barátnője (aki a legnagyobb valószínűség szerint egyáltalán nem volt kém) talán maga sem értette, hogy luxus utáni vágyával, dologtalan pillangóságával, minden honleányi gesztust nélkülöző nagyvilágiságával már azelőtt halálra ítéltetett, hogy megkezdték volna a perét.

Letartóztatásakor, 1917-ben

Marijke Huisman könyve az első olyan magyar nyelvű könyv Mata Hariról, amely nem a legendákat gyűjti össze, hanem a valóságot írja meg főhőséről. Így – bár nélkülöznünk kell a romantikus szerelmi történeteket, s a főhősnő is inkább tűnik felszínesnek vagy naivnak, mint mély érzésűnek és körmönfontnak – saját kora eseményeinek, művészetének és divatainak tükrében ismerhetjük meg jobban ezt a különleges és nevezetes történelmi személyt.

Ám, hogy a bemutatás egy cseppet se legyen unalmas, vagy hagyományos, a könyv nemcsak érdekes, de káprázatosan szép is. Kis terjedelme ellenére ugyanis több mint kétszázötven apróbb és nagyobb kép díszíti, amelyek többsége magát Mata Harit ábrázolja káprázatos ruhákban és jelmezekben. De segítségükkel betekintést nyerhetünk a festőművészetben dívó Kelet-kultusz változataiba, az orosz balett nagy korszakának történetébe, a századfordulós Párizs és a háborúra készülő Németország propagandájának és médiájának világába, sőt, a Mata Hari-sztorira építő filmekbe és könyvekbe is. Nem tudok tehát más tanácsolni, mint hogy minél többen vegyék a kezükbe az életrajzot. Ha ugyanis, csak néhány percig eltöprengenek a Mata Hari-jelenségen, máris biztos a kötet állítása: a legenda valóban, újra, még mindig él…

Lentebb kedvenc Mata Hari-képeimet láthatod.



A cikk az Ekultura.hu-n: Marijke Huisman: Mata Hari - A legenda él
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Az Animus Kiadó Skandináv krimik sorozatának megvannak a maga sztárjai. A norvég Jo Nesbø neve például talán még annak is ismerős, aki soha semmit sem olvasott tőle. De a sötét és beteg világokat festő, dán Jussi Adler-Olsen, vagy a nőiesen kőkemény könyveket író, svéd Camilla Läckberg regényei is biztos befutók a magyar olvasóközönségnél. Vannak azonban olyan írók is, akik körül kisebb az érdeklődés, köteteik talán jobban eltűnnek a skandinávkrimi-dömpingben, pedig izgalmas és jellegzetes történeteket írnak. Számomra ilyen Håkan Nesser (*1950) is, akinek A gonosz arcai című krimije a sorozat egyik nyitókötete volt 2007-ben, mégis, még csak néhány hete jelent meg a harmadik könyve magyarul. Mintha közben egy időre a sorozat szerkesztői, s az olvasók is elfeledkeztek volna a svéd szerzőről és különc főhőséről, Van Veeteren főfelügyelőről. Pedig mindkettejüket érdemes ismerni.

Nesser Dél-Svédországban született, de ma már New Yorkban és Londonban él. Hosszú éveken keresztül Uppsalában dolgozott középiskolai tanárként, s eredetileg a munka mellett kezdett el krimiket írni. Csak 1998-ban, kilencedik könyve és hatodik krimije publikálása után adta fel a munkahelyét, s vált szabadúszó szerzővé. 2014-ig mintegy harminc könyvet írt, köztük tizenöt deteltívregényt. Ezek közül tíz főhőse Van Veeteren főfelügyelő, a mogorva és öntörvényű nyomozó, akit ügyei felderítésében mindig a logikája és a megérzései vezetik.

A 2014-es év őszi meglepetése számomra Van Veeteren visszatérése volt. A frissen megjelent könyv több szempontból is méltán viseli A visszatérés címet. Benne ugyanis harmadszor találkozhatunk a főfelügyelővel és csapatának tagjaival, az álmodozó Rooth-tal, aki folyton nőkre vágyik, és a jó családapa Münsterrel, aki megpróbál olyan jó rendőrré válni, mint példaképe, a főfelügyelő. Másodsorban maga Van Veeteren is visszatér benne az élők és a nyomozók közé, a könyv elején ugyanis utolsó pillanatban elvégzett, súlyos műtéten esik keresztül, s maga sem hiszi eleinte, hogy még kevéssé elbűvölő személyisége is változatlanul úszta meg a kockázatos operációt. Ám a bűntény áldozata is egy visszatért ember a könyvben. Amikor egy kislány fej, kéz és láb nélküli, szőnyegbe csomagolt holttestre akad egy kisvároshoz közeli erdőben, a nyomozócsoport tagjai hamar rájönnek, az áldozat egy legendás futóbajnok, ám egyben a börtönből nemrég szabadult, egykori bűnei helyszínére visszatért gyilkos volt. Már csak azt kell kideríteni, ki végzett vele ilyen brutálisan, és miért? Talán valamelyik áldozatának hozzátartozója? Egy helyi erkölcscsősz? Vagy valaki más?

Van Veeteren – bár eleinte csak hangfelvételen hallgathatja a jelentéseket és nyomozati anyagokat – képtelen nyugodtan lábadozni a kórházban. Magánnyomozásba kezd, mivel meggyőződése, hogy valami alapjaiban nem stimmel ezzel az üggyel. Lehetséges volna, hogy a két gyilkosságért huszonöt évre ítélt áldozat, az egykori futóbajnok ártatlan volt? Elképzelhető, hogy a gyilkosa azonos állítólagos áldozatai valódi gyilkosával?

A főfelügyelő izzad, beszélget, sörözik, zenét hallgat (csakis ritka klasszikusokat) – és nem utolsó sorban gondolkodik. Leginkább úgy, ahogy szereti, nyakig fürdővízbe merülve, csak a tényekre koncentrálva. Ám amikor végül feldereng a megoldás, az is nyilvánvalóvá válik előtte, hogy szinte lehetetlen lesz lezárni az ügyet…

Amikor A visszatérés megjelenésére vártam, lelkesen készülődve az újabb nyomozásra, újraolvastam a szerző két korábbi Van Veeteren-krimijét, A gonosz arcait és A Borkmann-elvet. Legnagyobb csodálkozásomra hihetetlenül élveztem őket, pedig jól emlékeztem mindkettő megoldására. Ezért ajánlom mindenkinek A visszatérést is: bár a regény rövid, könnyen olvasható, s nem világrengető tragédiákat, hanem kisvárosi gyilkosságokat dolgoz fel, mégis van valami az ironikusan elmondott történetben, a jellegzetes szereplőkben, s főképpen Van Veeteren pompás figurájában, ami miatt nagyon meg lehet szeretni ezeket a könyveket. Én már alig várom a következőt.

A cikk az Ekultura.hu-n: Håkan Nesser: A visszatérés
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Kép innenés innen

Már előre látom, hogy a december eleje - amiről korábban azt gondoltam, kellemes, kissé oldott, és erősen ünnepvárós hangulatú lesz, zűrzavarosnak és sietősnek ígérkezik. Alig tudok blogot írni, alig van alkalmam olvasni, sőt igazából még arra sincs időm, hogy észrevegyem, épp mit is csinálok...

Ezért ebben az adventi időszakban csak így tudok olvasni:
Adagolva. - Amit feltétlenül el szeretnék olvasni, beosztom. A könyvet magammal viszem, hogy ha utazás közben, a bankban, vagy a hosszú sorokban állva marad egy pici üres időm, elmerülhessek benne. De sajnos néha csak bámulok felette kifelé a fejemből.
Díszítés közben. - Ha az ember nagyon fáradt, egy fényfüzér használati utasítása is lebilincselő olvasmány lehet. Én például vagy húsz percig elvoltam vele, mire megértettem.
Vánszorogva. - Mivel állandóan fáradt vagyok, határozottan lassabban olvasok a sokévi átlagnál. Még szerencse, hogy se kihívás, se vállalás, se a tatár nem hajt.
Egyszerre egyet. - Bár egyébként mindig legalább két könyvet olvasok együtt, már legalább egy hete egyszerre csak egyre tudok koncentrálni. Azt viszont annyit pakolászom hiábavalóan, hogy elkopik.
Novellásan. - Ahhoz képest, hogy rendesen mind terjedelemben, mind műfajban mindenevő vagyok, furcsa módon mostanában mintha csak novellákhoz lenne kedvem. Talán mert azoknak nem alszom el a vége előtt?
Titokban. - Bár rég volt már az iskola, ahol az ember néha megpróbálkozott egy kis pad alatti olvasással, mostanában olthatatlan vágyat érzek az unalmas, zajos vagy teljességgel értelmetlen munkahelyi pillanatokban, hogy inkább elővegyem az olvasnivalóm, és átfussak néhány sort. Legalább olyan erős és csábító késztetés, mint amennyire Tót úr be akart bújni mindenféle függönyök és terítők alá aludni...

De! Semmi baj, hisz már csak néhányszor tízet kell aludni, s elérkezik a karácsony, amikor leshetem, melyik megajándékozottam mit szól a meglepetés-könyveihez, magam is kicsomagolhatom a saját könyveimet, és egyáltalán, a szereteten, a családon és a hasonló komoly dolgokon kívül semmi komolytalannal nem kell foglalkoznom néhány napig, csak olvasással. (Meg esetleg egy kis alvással...) Addig viszont marad a készülődés és a várakozás: végül is erről (is) szól az advent.

Ha valaki Agatha Christie-rajongó, annak igencsak mozgalmas volt ez az év.

• Nyolc új könyvet is kézbe vehetett az Európa Könyvkiadó gondozásában.
• Ezek közül kettő még soha korábban nem jelent meg magyarul.
• Egy ebben a formában még sosem volt elérhető nálunk.
• Kettőnek a szövegét teljesen újrafordították, mindegyiknek a szövegét gondozták.
• Négy novellagyűjtemény volt, három regény, egy kisregény.
• Mindegyik most először jelent meg a tíz éve létező sorozatban.
• És kettőnek még a borítója is meglehetősen szépre sikerült, egynek pedig kifejezetten gyönyörű lett.

A nyolc új kötet a következő volt.

• A Christie-t karácsonyra!egykorú angol reklámszöveget tökéletesen megtestesítő A karácsonyi puding esete, Poirot-történetekkel (és ráadásként egy Miss Marple-novellával).
• Az írónő halála után kötetbe szerkesztett, nemcsak szabályos krimi-, de lélektani novellákat is tartalmazó, magyarázó jegyzetekkel kísért Az Álmok Háza.
• A négy hosszú novellát (vagy rövid kisregényt) egybegyűjtő Gyilkosság a csendes házban, egy ízig-vérig Poirot-kötet, benne egyik kedvencemmel, A rodoszi háromszöggel.
• Egy újdonságszámba menő omnibusz-gyűjtemény, a Miss Marple, amely mind a húsz olyan elbeszélést tartalmazza, amelyet a krimikirálynő a bölcs és türelmes idős hölgy nyomozásainak szentelt.
• A végre megérdemelten új fordítást kapott Az elefántok mindenre emlékeznek (régi nevén Az elefántok nem felejtenek), megírása szerint a leges-leges-legeslegutolsó, mélabús hangú, mégis kedélyes Poirot-történet.
• A váratlan vendég, az Agatha Christie-ről életrajzot is jegyző Charles Osborne igazán Christie-hez méltó munkája, amelyben az írónő egyik legsikeresebb színdarabját formálta regénnyé.
• A Greenshore-gloriett, az írónő hatvan éve írt, de 2013-ig soha meg nem jelent kisregénye, amely a Gyilkosvadászat (lánykori nevén Gloriett a hullának) kalandos megírású előképe.
• És végül Sophie Hannah Poirot-regénye, A monogramos gyilkosságok, az első olyan történet, amely azért íródhatott meg, mert a jogutód(ok) engedélyezték egy pályatársnak, hogy nyomozást találjon ki Agatha Christie egy eredeti figurájának.

Ez a fantasztikus termés azt is jelenti, hogy jövőre véget érhet az Agatha Christie-életmű összkiadása, hiszen az Európa új, kemény táblás, 2004 óta kétszer borítót váltottéletműsorozatában már csak öt kötet nem jelent meg (újra) a több mint nyolcvanból. (1) Persze, akkor is lehet majd örülni az újra-kiadásoknak, már csak azért is, mert bízom benne, a jelen Agatha Christie-rajongói és -gyűjtői között szép számmal vannak olyanok is, akik akkor, amikor én beszereztem saját gyűjteményem első darabját, a Három vak egér című kisregényt, még meg sem tanultak olvasni...

De a nyolcas címlista nemcsak azért tölthet el elégedettséggel, mert a 2014-es évben is nyugtázhatjuk kedvenc krimiszerzőnk sorozatának méltó gazdagodását.

Nem lehet nem észrevenni, milyen jó kis csemegéket hozott az ősz: kezdve a Poirot-folytatás A monogramos gyilkosságokkal, folytatva a Miss Marple-gyűjteménnyel, amelynek mint lelkes sorozatolvasó, akire időnként rájön a "most csak Miss Marple-t szeretnék olvasni, de direkt csak rövidet"-mánia, nagyon megörültem - és bevégezve A Greenshore-gloriett-tel, amely elhozta a lehetetlent, egy egész, eddig soha meg nem jelent Christie-kisregényt.

Két különös kritika

Azok a Christie-rajongók, akiket személyesen ismerek, velem együtt ünnepelnek. Legnagyobb megrőkönyödésemre azonban az agatha.hu-n, az általam egyébként nagyra tartott magyar rajongói oldalon egészen más a hangulat. Két legújabb cikkük, a Poirot nem tért vissza (november 20.) és a Mi az A Greenshore-gloriett? (november 11.) alapján (2) leginkább az az elképzelés alakulhat ki a náluk a könyvmegjelenésekről olvasókban, hogy mostanában ha nem is csalás, de minimum megtévesztés áldozata lesz az, aki Európa Könyvkiadós Christie-újdonságokat vásárol... S ahogyan a két írásból kiderül, azt, aki kézbe veszi A monogramos gyilkosságokat vagy A Greenshore-gloriettet, az a szörnyű merénylet fenyegeti, hogy elrabolják drága és értékes idejét, amelyet más Christie-k olvasására fordíthatott volna.

Persze - mondhatná bárki -  mindenkinek joga van leírni a véleményét egy könyvről, amit elolvasott. Én magam sem teszek mást a blogon, minthogy mondom a magamét, s bizony azt sem rejtem véka alá, ha valami nagyon nem tetszett. Amivel persze megsérthetek vagy elkedvetleníthetek olyanokat, akiknek az általam megkritizált kötet éppenséggel nagy kedvence. Ugyanakkor az is igaz, hogy próbálok olyasmiről írni, ami számomra fontos, nekem tetszik: vagyis igyekszem pozitívan blogolni. Véleményem szerint ugyanis sokkal könnyebb egy könyvbe belekötni, mint megmutatni azt, mi szeretni (és olvasni) való benne. Úgy vélem, vannak reménytelen könyvek, de szerencsére sokkal több az olyan olvasmány, amit nagyon meg lehet szeretni. (3)

Az általam kifogásolt két írás azonban nemcsak nem szereti A monogramos gyilkosságokat és A Greenshore-gloriettet, de egyenesen arra buzdít, hogy igazi rajongó kézbe se vegye őket, főleg az előbbit. Az ilyen típusú kritikával pedig egyszerűen képtelen vagyok egyet érteni.

Mi az A Greenshore-gloriett? - Az első cikk

Nézzük először a régebbi írást, amely tárgyilagos ("pártatlan") elemzése kíván lenni A Greenshore-gloriettnek, ráadásul az oldal alapítója, Tamás tollából. Adott egy könyv, amely egy kisregényt és három kísérő tanulmányt tartalmaz. A kisregény angolul is nemrég jelent meg először, természetesen lelkes reklámkampánnyal: ez ugyanis Christie-nek egy befejezett, de mindeddig soha meg nem jelentetett írása, amelyet végül több helyen átdolgozott, továbbfejlesztett, s végül mintegy háromszorosára duzzasztva, s számos új szállal gazdagítva megírta az alapötletből a Gyilkosvadászatot. Aki elég sok Christie-művet ismer, tudja, hogy az írónő többször is felhasználta, variálta az ötleteit (4), vagyis nem valószínű, hogy felháborodik azon, mennyire emlékeztet A Greenshore-gloriett a Gyilkosvadászatra. A cikkből mégis az derül ki, hogy az ilyesmi teljesen egyedi eset a történetek (rajongó) olvasói számára, s "Sokan már a fülszöveg olvasása közben felszisszennek, hogy ezt a történetet bizony olvastam, akkor meg mi ez az új cím?""Átver-e a kiadó vagy sem?"

Az írás segíteni szeretne a magyar olvasóknak abban, hogy is fogadják a kötetet. Csakhogy egy kicsit kérdéses számomra, kell-e ezt a könyvet "fogadni"? Azt gondolom ugyanis, hogy a magyar krimiolvasók egy jó részét egyáltalán nem érdekli a kisregény keletkezéstörténete, és azért veszi meg a Gloriettet - ha megveszi -, mert egy új kiadású krimit szeretne olvasni a krimikirálynőtől. Ezt az olvasót nem izgatja a Gyilkosvadászatés a kisregény kapcsolata, mert  bár több Agatha Christie-je van (vagy csak többet is olvasott, esetleg könyvtárból), de nem elszánt gyűjtő, és vélhetőleg semmi gondja nem lesz ezzel az új megjelenéssel. Nem aggodalmaskodik semmiféle fórumon, egyszerűen csak jóízűen olvassa a friss regényt. A kötet olvasóinak másik része - amely véleményem szerint igazi rajongói csemegét kap a kisregénnyel: magamat is ide számolom - meg valószínűleg pont azért veszi meg a Gloriettet, mert mindent tud róla, és tisztában van vele, mi ez.

Azt a cikkbeli kérdést, "Azonos-e a Gyilkosvadászat (korábban Gloriett a hullának) A Greenshore gloriett?" (sic), elég könnyű megválaszolni. Mert mégis, hogy lenne azonos egy keskeny szövegtükrű, rajzokkal tagolt, tízfejezetes, 118 oldalas könyv egy sűrűn szedett, képek nélküli, 241 oldalas könyvvel??? Nem értem, kik azok - "sokan" - akik ezen aggodalmaskodnak. Nem azonos: akkor nem azonos. És nincs probléma. (Hogy honnan tudná az egyszeri olvasó, milyen, mekkora terjedelmű a Gyilkosvadászat? Hát, mert megvan neki. Ha ugyanis nincs meg, sőt, nem is olvasta, akkor megint csak nincsen probléma, nagyon fogja élvezni a Gloriettet, mint teljesen új történetet.)

A cikk mégis keményen és kiadói titkolózást sejtetve fogalmaz: "A tájékozatlanabb olvasók számára az egész csak egy hatalmas átverésnek tűnhet, mivel a fülszövegekben / tartalmi ismertetőkben nem jelölte senki egyértelműen azt, hogy ez a történet - nagyon egyszerűen fogalmazva - egy regény "csonkított" változata. A tartalmi egyezés elvitathatatlan, a cselekményvezetés ugyanaz, új Christie-t nem kap. Talán néhány szó a fülszövegben egyértelműbbé tette volna, hogy ez a történet nem a regény és mégis az." (Kiemelés az eredetiben.)

Én azonban feltenném a kérdést: kik ezek a tájékozatlanabb olvasók? Ezt a szöveget ugyanis egy rajongó, az egész rajongói kör atyamestere írja tájékoztatásul a többi lelkes rajongónak, akik mindent tudnak és minden iránt érdeklődnek a Christie-művek keletkezésének történetével kapcsolatban. Lehetséges, hogy mégis úgy nyúlnak A Greenshore-glorietthez, hosszú évek után égen és földön az első Christie-újdonsághoz, hogy gőzük sincs róla, mi ez: majd pedig csalást kiáltanak? Hol lehetnek ezek a rajongók, akiket e cikkel (már) nem tájékoztatni kell, hanem mindjárt megnyugtatni, mert már becsapódtak?

Véleményem szerint a rajongók tudják, mi ez a könyv, és nem lepődnek meg rajta. A cikk a végén - mentegetve a Gloriett kiadását - Tamás utal is a Christie-nél visszatérő sztorikra, amelyek létezése minden, akár alacsonyabb hőfokon rajongó olvasó körében is közismert. (Ezek alapján aztán el is jut arra a következtetésre, a két történet "mégsem ugyanaz". Ami, ugyebár, egyébként a valóság: mert igenis új Christie-t kapunk! Egy olyan kisregényt, amelynek szövegrészei, változtatásokkal és bővülésekkel beépültek egy nagyregénybe.) A rajongók, akik ismerik a Gyilkosvadászatot, fél perc alatt rájönnek arra, mi más, mi ugyanaz a Gloriettben és a nagyregény elejében. És arra is, mik a különbségek (nevek, már az ötödik bekezdéstől, szövegrészek, a nyolcadik regényoldaltól folyamatosan, terjedelmes történetszálak hiánya, hisz a a nagyregény dupla ekkora, a befejezés eltérő indoklása stb.). Ők nem lehetnek "tájékozatlan olvasók". De persze nyilván nem is azok szimatolnak átverést, akik életükben ha négy Agatha Christie-t olvastak, s ha ezzel a kisregénnyel megismerkednek, valószínűleg többet kapnak a krimikirálynőből, mint ha a Frankfurti utast veszik kézbe... Egyszerűen nem találom azt a tömeget, amely e két olvasótípus között, tájékozatlanul és magát becsapva érezve tömörül - s akiknek a felvilágosító cikk szólna...

Mert, mégis milyen olvasók kezébe fog kerülni a Gloriett?

• Ott van (csak hogy ne XY legyen, a könybeli gyilkosvadászat-játék szereplőit megidézve) Blunt ezredes. Ritkán vesz Christie-krimit a kezébe, és amint befejezte, jótékonyan el is felejti a megoldást. Meg a történetet. Sőt, még a szereplőket is. Egyszer s mindenkorra. Azt várja, hogy egy jó kis, rövid sztori elszórakoztassa. Számára teljesen mindegy, vannak-e a Gloriett szövegében vagy cselekményében egyezések a Gyilkosvadászattal, hiszen azt nem is olvasta. Vagy ha igen, már egyáltalán nem emlékszik rá.
• Joan Blunt, a lánya nagy rajongó. Már az angol megjelenéssel egy időben figyelte a híreket és olvasta a kritikákat a könyvről. Nem azért veszi meg A Greenshore-gloriettet, mert krimiélményre vágyik: azért szerzi be (több kiadásban is), hogy teljes legyen az ABC-sorrendes könyvgyűjteménye. Ő aztán tudja, mit vásárol: fejből el tudja sorolni, mely részletekben tér el Greenshore House és Nasse House (no meg a minta, Christie-háza, Greenway) leírása a két regény angol és a magyar szövegében, esszét írt arról, mennyire hiányzik két kedvence, az ál-vízbefulladásos kísérlet anekdotikus leírása és a teknősös ingű fiatalember figurája a rövid változatból - még ha semmi helye nem is lenne benne. Továbbá jelenleg aláírásokat gyűjt, hogy adják ki magyarul az írónő Ehnatonról szóló drámáját. Még nem olvasta, de kell neki, mert Christie.
• Miss Willing, a házvezetőnő ezt a Christie-könyvet sem veszi meg. A múltkor ugyanis el akarta olvasni A titokzatos stylesi esetet, és rögtön kitalálta, hol a fő bűnjel, mivel Christie egy Miss Willing által már látott színdarabjában is felhasználta ugyanezt az ötletet. Pedig egyébként semmi sem egyezett a két műben, még a szereplők sem! Azóta gyanakszik minden Christie-kötetre.
• Peter Gaye, az atomtudós eleve nem azért olvas krimit, hogy pusztán élvezze. Mindig igyekszik visszafejteni, hol rejtette el benne a szerző a megtévesztő elemeket. Nagy kedvét leli a Gloriettben, pedig ismeri a Gyilkosvadászatot, a kisregényben azonban jónéhány megtévesztő elem máshol van. Már a vásárláskor várja, hogy rajtakapja Christie-t az új megtévesztéseken.
• Maya Stavisky, a turistalány már olvasta a Gyilkosvadászatot. A Gloriettet nem veszi meg, beleolvas ugyanis, s az első sor után megállapítja, hogy ezt már olvasta. Csak az a fura, hogy hosszabb volt - nyilván másik fordítás.
• Quiett, az inas még nem olvasta a Gyilkosvadászatot. Nagyon élvezi a Gloriettet. Amikor néhány év múlva a kezébe kerül majd a Gyilkosvadászat, nem veszi meg, beleolvas ugyanis, s az első sor után megállapítja, hogy ezt már olvasta. Csak az a fura, hogy rövidebb volt - nyilván másik fordítás.
• Samuel Fisher, a zsaroló peches. Pont tegnap olvasta a Gyilkosvadászatot, ma pedig beleolvasás, fülszövegolvasás, könyves, fórumos és internetes tájékozódás, a könyvesbolti eladó megkérdezése, sőt, bármiféle interakció nélkül, ráadásul a jól olvasható Gyilkosvadászat címmel ellátott fedélkép és a gyilkosvadászat mellett Sir George Stubbsot is megemlítő fülszöveg (rá csak emlékeznie kellett volna, nem?) ellenére is megvette A Greenshore-gloriettet. De ő egy zsaroló, úgyhogy magára vessen.

A fenti példákkal azt szerettem volna megmutatni, hogy szerintem igen kicsi az esély rá, hogy valaki az utolsó példában szereplő módon, a Gyilkosvadászat - Gloriett keletkezési körülményeiről mit sem tudva, a két sztori rokonságát abszolút észre sem véve, ugyanakkor a Gyilkosvadászatot mégis behatóan ismerve hatalmasat csalódjon. Ehhez már olyan vaknak kell lenni, amilyen ember szerintem nincs is a világon a 3000 Ft-os könyvárak és a rohamosan terjedő információk világában. Ha ehhez még hozzátesszük, amire már utaltam: vagyis hogy a fülszöveg és a borító is tartalmazza a gyilkosvadászat szót, meg kell állapítanom, hogy a tájékozatlanabb és felháborodott olvasók tömege nemigen létezik: legfeljebb azok válhatnak ide sorolhatóvá, akik ok nélkül felbőszülnek a cikken. (5)

Épp ezért az agatha.hu helyében a "hatalmas átverés"-hez hasonló szavakat mindenképpen mellőztem volna. Már csak azért is, mert a kötet előszava - a sokat szidott Mathew Prichard tollából - ezzel a mondattal kezdődik: "Nem vall Agatha Christie-re, hogy a Gyilkosvadászat-ot - a regényt, amely ebből a kisregényből nőtt ki - egy bizonyos helyszínhez kötötte." (Kiemelés tőlem). Ennyit a nem-tájékoztatásról.

Poirot nem tért vissza - A második cikk

Mivel bejegyzésem rohamosan nyúlik (mentségem, hogy a két általam vitatott cikk is igen hosszú), A monogramos gyilkosságokat érintő kritikáról csak rövidebben szeretnék írni. Ez ugyanis egy blogban jelent meg eredetileg, igaz, az oldal szerkesztőjének, Andinak az oldalán. Fontosnak tartom, hogy amikor valaki egy könyvről ír, a saját véleményét írja, ne szolgáljon ki vele se kiadói igényeket, se szerkesztői elvárásokat. Ennek ez a kritika teljes mértékben megfelel: írójának egyáltalán nem tetszett a Poirot-folytatás, szinte szentségtörésnek érezte már a születését is ("eleinte azok közé tartoztam, akik "fúj"-oltak, és azt mondták, nem fogják elolvasni a könyvet"), mégis elszánta magát, hogy kézbe vegye, s a blogján őszinte véleményét írta meg róla A nagy katyvasz, avagy csalódás a köbön címmel.

Annak ellenére, hogy nekem tetszett a könyv, több dologban egyet értek Andival: például, hogy a regény helyenként túlírt, hogy Catchpool figurája nem az igazi, s hogy nem olyan feszes és precíz a megoldás, ahogy egy igazi Christie-ben megszokhattuk. (6) Igaz, azt, hogy a regény cselekménye igencsak bonyolult (más nézőpontból esetleg túlbonyolított), én nem indokolnám azzal, hogy nem értettem meg. (7) Véleményem szerint A monogramos gyilkosságokban teljesen követhetők a bűntények, más kérdés, hogy jól össze vannak zavarva a szálak, s van két hamis nyom is: ezekre végül azt a magyarázatot kapjuk, hogy korábban félremagyarázták őket. Ez nem túl mesteri, de végeredményben korrekt. Mégis, semmi gondom nem lenne Andi írásával, ha megmarad a blogján.

Az írás azonban átkerült az agatha.hu-ra és bevezető körítést is kapott. "A regény megjelent, két szerkesztőnk pedig már el is olvasta. Véleményük lesújtó. Az internetes kritikák zöme Poirot visszatéréséről zeng ódákat, és mi nem értjük, miért. Az alábbiakban leközöljük Andi saját blogján közzétett írását. Az alábbi sorok olyan Christie-olvasók ellenvéleménye, akik minden bűnügyi regényt, minden novellát, minden romantikus regényt többször olvastak, elemeztek, a karaktereket jól ismerik. Ez a mi tükrünk arról, hogy Poirot soha nem térhet már vissza!" (Kiemelések az eredetiben is.)

Egy blog - amilyen az enyém is - arra van, hogy a szerzője kifejthesse benne véleményét. Öntörvényű és személyes helyszíne a szövegeknek, s még ha sokan is olvassák, mindig megmarad az a sajátossága, hogy írója csakis önmagának (no meg persze a jó érzésnek és az erkölcsnek) tartozik felelősséggel, egyébként olyan szubjektív és elfogult lehet, amennyire csak szeretne. Ezzel szemben egy olyan weboldal íróitól, akik - nemes és sok szempontból hálátlan küldetést teljesítve - egy egész ország egy téma iránt érdeklődő rajongóit fogják össze, véleményem szerint egy kissé több objektivitás volna elvárható.

A bevezetőtől, amellyel ellátták a blog írását, Andi saját véleménye a magyar Agatha Christie-olvasók véleményévé vált (és furamód Andiból is több ember lett, lásd "olyan Christie-olvasók"). Sőt, két ember ("két szerkesztőnk") ítélete egy egész közösség álláspontjaként, abszolút igazságként jelent meg, hősiesen ellentétbe állítva az ódákat zengő (tehát nyilván nem az igazat író) többiek, a másik oldal véleményével. A fejedelmi többes ("leközöljük", "mi tükrünk"), a kiemelések, a felkiáltás mind azt tükrözi, nagy baj van, hiszen ha a lesújtó ellenvélemény hangsúlyozottan azoktól származik, akik minden művet többször is olvastak meg elemeztek, akkor a másik oldal nyilván tájékozatlan, Christie-műveit nem ismerő, nem értő, felületes tollnokok gyülekezete lehet csak, akikre nem érdemes odafigyelni. Így Andi szubjektív, bár elég paradox befejezése - "Ezen írásommal senkit sem akarok sem lebeszélni, sem rábeszélni. (...) Kíváncsi a könyvre? (...) Akkor olvassa el: nem veszít vele semmit, maximum a ráfordított időt." - egy kiáltvány zárószózatává vált, amely alapvető hitvallásként fogalmazza meg: "ne olvasd el ezt a könyvet, kerüld el messziről, ne vesztegesd rá az idődet, hiszen Poirot soha nem térhet már vissza, megmondták a magyar rajongók."

Én azonban (mint Agatha Christie minden művét többször olvasó stb. rajongó) követelem a jogot, hogy saját magam ítélhessem meg, mi tetszik nekem és mi nem. Elhiszem, hogy "a szerkesztők zöme hangos zúgolódással és erős ellenszenvvel fogadta már magát a hírt is", hogy születik egy nem Christie-féle Poirot-regény - de miért kellett volna egyet értenem az előítéleteikkel? Magam elég nagy érdeklődéssel vártam, milyen lesz ez az első fecske, hiszen szívemen viselem az effélék sorsát, a Sherlock Holmes-feltámasztásokból és a Jane Austen-folytatásokból külön gyűjteményem is van. Eddig még nem érzékeltem, hogy egy Austen-regény rosszabbá vált volna attól, hogy született egy nem túl szerencsés utánérzése. És Holmes kalandjai sem lettek se rosszabbak, se jobbak attól, hogy olyan kiváló feltámasztást is írtak már a hősnek, amilyen Anthony Horowitz A Selyemház titka című műve. (8)

Nem hinném, hogy vasseprűvel kellene védeni Agatha Christie életművét a nem létező támadásoktól, s a lelkes rajongókat az (egyesek szerint) méltatlan művektől. Örülök, hogy korábban, például Charles Osborne megregényesített színdarabátírásai esetében még nem létezett ez a vasseprű, hisz sok szép élményről maradtam volna le, ha nincs ez a három könyv, vagy teljesen elveszik tőle a kedvemet. (9) A monogramos gyilkosságokról pedig most is pont azt gondolom, mint pár hete: szerintem "nem abból a nézőpontból érdemes szemlélni, mennyiben nem Christie-s: hisz muszáj elfogadnunk a tényt, hogy a legsikeresebb brit krimiszerző majdnem negyven éve halott, és nem fog feltámadni. Ha úgy nézünk A monogramos gyilkosságokra, mennyiben sikerült megközelítenie a Poirot-könyvek színvonalát, tisztelettel kell adóznunk előtte." Igaz, én nem várom el, hogy Magyarország minden Agatha Christie-rajongója (ha bizonyítani akarja, hogy tájékozott, igazi rajongó) egyet értsen velem.

Zárásképpen

Végül szeretném leszögezni. hogy semmi kifogásom nem lenne az említett agatha.hu-s írások ellen:
- ha az oldalon minden friss Christie-könyv kiadásakor jelenne meg ajánló, vélemény (amely az aktuális megjelenésről szól, vagyis nem azonos az adatlapokról elérhető könyvelemzésekkel), s ez adott esetben pozitív is volna - s nemcsak épp e két újdonságon verték volna el a port alapvetően negatív hangvételű cikkeikkel.
- ha gyakorta jelennének meg hasonló, vitára ingerlő írások az oldalon, nem pedig mindössze e két cikk (továbbá egy Poirot-jellemzés és egy hír) lett volna az összes frissítés május óta a kezdőlapon.
- ha a cikkek nélkülöznék a személyeskedő, fontoskodó, összeesküvést érzékeltető hangvételt ("Átver-e a kiadó vagy sem?""Aki látogatja az agatha.hu-t illetve a nemzetközi fórumokat, azok számára már régóta nyilvánvaló...").
- ha a cikkek nélkülöznék a tekintélyre való hivatkozást, amelyek még az eredetileg blogban megjelent, szubjektívnek szánt véleményt is egy egész szerkesztőcsoport, az egyetlen rajongói oldalt készítő szerkesztők hivatalos (vagyis elvileg átgondolt és objektív) véleményévé avatja ("Az alábbi sorok olyan Christie-olvasók ellenvéleménye, akik minden bűnügyi regényt, minden novellát, minden romantikus regényt többször olvastak, elemeztek, a karaktereket jól ismerik.""A Magyar Agatha Christie-olvasók oldalának szerkesztője vagyok.""Aki látogatja az agatha.hu-t illetve a nemzetközi fórumokat...").

Az csak jó, ha beszélgetünk a könyvekről. Vagy írunk róluk. Jó, ha valakinek a véleményében felismerem a sajátomat. De az is, ha nem értünk mindenben egyet. De minden olyan könyvkritikát elutasítok, amely el akar riasztani egy műtől azzal, hogy valaki már elolvasta helyettem, s minden erejével eltanácsol tőle, mivel a mű becsapás, átverés, olvasásra nem érdemes, méltatlan darab. Köszönöm, de én majd eldöntöm, mit szeretek és mit nem. És nem erkölcsi felháborodásból. A nekem kedves oldalt, az agatha.hu-t pedig egy ideig némi előítélettel fogom tovább látogatni. (10)

Jegyzet
(1) Erről lásd ezt a bejegyzést: Christie-t minden időben! 
(2) Gondolom, azért, hogy ne lehessen copypastolni az oldal cikkeit, a friss hírek címei sem linkek, így a két írást nem tudom külön belinkelni ide, de az agatha.hu-n a megadott dátumoknál megtalálható a pontos szövegük, amelyet idéztem.
(3) Persze a maga helyén: amikor például a Hedwig Courths-Mahler-féle romantikus történetekről írtam a blogon (melyek között nem egy van, amely nagy kedvencem), nyilvánvalóan nem lett volna értelme őket Goethe, Thomas Mann vagy E T. A. Hoffmann műveihez hasonlítani. De azt a véleményemet, hogy Courths-Mahler nagy példaképénél, E. Marlittnál sokkal-sokkal jobban írt, nyugodtan vállalnám bárki előtt. És bizalommal ajánlanám nem egy művét annak, aki ebben a műfajban keres olvasnivalót. Hogy aztán mindenki egyet értene-e velem, az más kérdés.
(4) SPOILER! Csak hogy néhányra utaljak: A plymouthi gyorsot és A titokzatos Kék Vonatot, A rodoszi háromszöget és a Nyaraló gyilkosokat, sőt, a Karácsonyi tragédiát, A tengeralattjáró tervrajzát és A hihetetlen betörést, A bagdadi láda rejtélyét és A spanyol láda rejtélyét, a Karácsonyi kalandot és A karácsonyi puding esetét, A házmesterné bosszúját és az Örök éjt sok-sok szál köti össze, nem egyszer szövegbeli egyezéssel... Vagy elég csak arra az apró, nem is bűnügyi részletre gondolni, hányszor említik Christie könyveiben a két őrült nőt, az egyiket, aki tejet iszogat, és megkérdezi, "Az Ön gyermeke volt az a szerencsétlen?", és a másikat, aki megölte a lakótársnőjét, mert szerinte a szeméből kinézett a Sátán... Míg végül a két ötlet beépül a Balhüvelykem bizsereg... című, késői regénybe. SPOILER vége!
(5) Ahogy átverést szimatolt mindenki 2008-ban is, amikor a Könyvesblog cikket írt arról, "Hazugsággal akarják eladni a Jane Austen életéből készült könyvet". Állításuknak, miszerint a Syrie James írta regény PR-jából nem derül ki, hogy a regény nem Austen valódi naplója, semmi alapja nem volt, mivel a könyvborítón ott virított a regény műfajmegjelölés és a szerző neve. A cikk mégis nagy port vert fel, több hely átvette, forrt az internet... Nem volt probléma - de így aztán lett...
(6) Ha valakit érdekel, nekem milyen negatív megjegyzéseim voltak A monogramos gyilkosságokról, hát ezek: "Hannah nagyon Agatha Christie-s tudott lenni, bár azért mégsem tagadta meg önmagát: könyvének kissé más, borzongatóbb, bizonytalanabb lett a hangulata, mint a valódi Poirot-történeteknek.""Ha van, ami kevésbé tetszett a könyvben, talán az, hogy jóval melodrámaibb volt a története, s sokkal lassabb a cselekményvezetése (a közepén kissé tisztességtelen, sehová nem vezető megtévesztésekkel), mint ahogy azt a humorral és iróniával mindent feloldó, rendkívül feszesen szerkesztő, s a nagy záró előadásban Poirot-val a legapróbb (látszólag felesleges) részletet is pontosan elmagyaráztató krimikirálynőtől megszokhatták az olvasók."
(7) Kifejezetten allergiás vagyok rá, ha valaki felemlegeti, állítólag Raymond Chandler egyszer azt mondta az Örök álom című regényének megoldásáról, hogy ő se tudja, ki kit ölt meg benne. Nagyon rossz kedvében lehetett, amikor kérdezték (épp a regényt írta át filmre, és épp ott járt, amikor Lauren Bacall szerepét meg kellett növelni, fittyet hányva az eredeti cselekményre), tekintve, hogy a regény krimicselekménye, bár igen csavaros, de tökéletesen tisztességes. Én mindenkiről meg tudom mondani, kinek az áldozata lett, vagy kit ölt meg benne. Nehogy már elhiggyem a szerzőről, hogy ő viszont nem tudta... És hogy hogyan kerül ez ide? Szerintem attól, hogy nem értem a krimitörténetet, még nem biztos, hogy a szerzőben a hiba, inkább az én sietős olvasásomban.
(8) Amelynek a kiválósága persze megint szubjektív érzékelés, hiszen legkedvesebb olvasótársam, akivel sokszor szakasztott ugyanazt gondoljuk könyvügyben, egyszerűen unta és félbehagyta, pedig ez nagyon ritka nála... Az én kedvenc folytatásomat!
(9) Más kérdés, hogy nem tudom, ha az Osborne-könyvek az össz-sorozatban jelentek meg idegen szerzőjük ellenére, a Hannah-könyv miért nem. Nyilván kiadási okai vannak ennek, ami nem tartozik rám, s legalább így annak az egy könyvnek gyönyörű lehetett a borítója - mégis, örültem volna, ha belesimul a sorozatba... A másik dolog, amit mindig sajnálni fogok, hogy - bár egy egész bevezető szól benne a keletkezésről - A Greenshore-gloriett borítója nem a Tom Adams-féle, amely Christie házát ábrázolja...
(10) Tisztelem azt a munkát, amit az oldal szerkesztői végeznek. A fenti írást nem ellenük indított támadásnak szánom, hanem vitacikknek: mert az hangvétel, amely két új posztjukban megjelent, nem volt számomra szimpatikus. Az oldal fórumát nem olvasom, viszont hozzászólásokat szívesen fogadok. (A blogot egy nap egyszer frissítem.)

Évek óta hűséges olvasója vagyok Fabian Lenk Idődetektívek-sorozatának, s annak ellenére, hogy nehezen lehet a könyvek célcsoportjába tartozónak nevezni, minden egyes gyerekeknek szóló történelmi nyomozást őszintén élvezek. Nem csoda hát, hogy amikor meghallottam, hogy a Naphegy Kiadó is gyerekeknek szóló, rejtvényes történelmikrimi-sorozatot indít, már elő is jegyeztem a Történelmi tetthelyek névre hallgató széria első kötetét. Renée Holler regénye, a Mentsük meg a fáraót! az ókori Egyiptomba, II. Ramszesz korába vezetett el – és nem is okozott csalódást.

A szép, levegős szedésű, gyönyörű rajzokkal kísért, mintegy száz oldalas ifjúsági krimi valóban izgalmas olvasmány, valóban gyerekek kezébe adható (kiválóan alkalmas például karácsonyi ajándéknak), betölt némi történelmi ismeretterjesztő funkciót is, de alapvetően azoknak való, akik egy könyvet szeretni akarnak – és újra meg újra elolvasni.

Főszereplője, Thuja, az okos és bátor egyiptomi kislány azért kezd el nyomozni a Thébában történtő titokzatos sírrablások ügyében, mert valakik a bűntettek elkövetésével az ő édesapját és testvérét vádolják meg. Ha meg akarja menteni az életüket, rá kell jönnie, kik is a valódi bűnösök. A kislányt egy rejtélyes íbiszfigura elvezeti a nagyvezír házába, onnan pedig egy titokzatos és gyanúsan viselkedő, levágott orrú férfi nyomába ered – hogy azután barátjával, a szemfüles és óvatlan Hapuval együtt megfejtsék az i. e. 13. század legnagyobb szabású sírrablásának titkát.

Az 1956-os születésű német írónő, Renée Holler, aki mintegy harminc kötet szerzője, 2001 óta ír gyerekkrimiket. Legterjedelmesebb sorozata, a Történelmi tetthelyek (Tatort Geschichte) mostanáig tizenhét egymástól független könyvből áll, melyek nyomozó főszereplői különböző korok gyerekei az ókori Rómától a középkori Németországon keresztül a Napkirály francia udvaráig. Célja a szórakoztatás és az ismeretterjesztés, ezért minden regényének alapja valamilyen valóban megtörtént esemény, s az izgalmas detektívtörténeteket szójegyzék és kísérő tanulmány is kiegészíti, hogy az olvasók megtudhassák, a cselekmény mely elemei kitaláltak, s melyek alapulnak történelmi forrásokon és tényeken.

A Mentsük meg a fáraót!-ból is sok érdekeset megtudhatunk az ókori Egyiptom hitvilágáról, szokásairól, törvénykezéséről és oktatásáról. Ennél azonban sokkal érdekesebbek és alaposabbak a játékok, amelyek az egyes fejezeteket zárják. Ha az olvasónak nincs kedve megfejteni, mire is jön rá a két gyerek az egyes részek végén, továbblapozhat, s a szövegből úgyis megtudja – vagyis az olvasás élménye akkor sem sérül, ha nem akarunk játszani. Ha viszont van kedvünk némi térképnézéshez, képösszerakáshoz és számolgatáshoz, magunk is nyomozóvá válhatunk Thuja és Hapu segítségével.

Ezzel kapcsolatban egyetlen roppant problémával kellett szembekerülnöm: hogy rögtön az első, az egyiptomi írásjeleket titkosírásnak használó feladatot lehetetlen megoldani – véleményem szerint azért, mert mind a megoldótáblázat, mind a felirat „németül” maradt, vagyis a felsorolt jelek nem a magyar hangokat, az üzenet pedig nem a megoldásban közölt magyar szöveget jelöli. Nagy kár, mert pont ezzel kezdődik a könyv, s ha valaki itt elveszti a bizalmát a rejtvényekben, talán később se lesz hozzájuk kedve: pedig a többi alapos, mókás és megfejthető. Mindezt azonban mentik a könyv nagyon-nagyon szép, sok apró részlettel teli képei, Michalea Sangl bájos munkái, amelyeket önmagukban is jó nézegetni.

Hogy kiknek ajánlom a könyvet? Egy picit idősebbeknek, mint Fabian Lenk krimijeit, mivel több benne a veszély és az ijesztő utalás, mint azokban: mondjuk a tizenegy éveseknek. Azoknak, akiket érdekel a nyomozás, a játék, a történelem. Akik szeretik a szép könyveket. S egyáltalán: mindenkinek, aki szeretne szórakozni egy érdekes, egyiptomi tárgyú rejtély olvasása közben.

A cikk az Ekultura.hu-n: Renée Holler: Mentsük meg a fáraót!
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   

Bernardo Luini (1485?-1532): Madonna a rózsalugasban

Nemrégen már született három Madonna-képekkel foglalkozó bejegyzésem. Az elsőben a németalföldi kora reneszánsz festők félalakos Szűz a gyermekkel témájú képei közül gyűjtöttem össze a kedvenceimet. A másodikbanés a harmadikban pedig egy hihetetlenül dekoratív festészetet művelő velencei testvérpár, a zseniális Carlo Crivelli és a szerényebb tehetségű Vittorio Crivelli reneszánsz Madonna-képeiből válogattam ki a szerintem legszebbeket.

Hatalmas örömöm lelem az azonos témájú, megformálású képek és különösen a Madonna-képek nézegetésében - és talán más is. Ezért most és a jövő héten egy-egy bejegyzés járja körül a szívemnek legkedvesebb képek segítségével egyik kedvenc témámat, a hortus conclusust.

Sandro Botticelli (1445-1510): Mária a Gyermekkel

A Madonnát számos alakban le lehet festeni, gyermekével együtt, vagy önmagában. Ott vannak egyrészt az evangéliumok jelenetei az angyali üdvözlettől Krisztus születésének ábrázolásain át a kereszt alatt a megfeszített Krisztust sirató Mária, a piéta vagy épp Mária halála és mennybemenetele témájáig. De - hűen a bizánci hagyományokhoz - történhet a Szűzanya ábrázolása a szertartásos-alázatos Theotokosz (vagyis Istenszülő) módján, vagy úgy is, hogy - mint az a firenzei és a sienai késő gótikus festészetben kialakult - a Mennyek Királynőjét ölében a gyermek Krisztussal, égből a földre ereszkedő trónján, Maestaként festik meg. A kora reneszánszban jelenik meg az újabb ábrázolásmód, a sacra conversazione, vagyis szent beszélgetés, amely a Mária trónusa vagy széke köré odaállított szenteket már nem egyszerűen egymás mellett, de egymással interakcióban, jelenetben, a kis Jézusra és anyjára figyelve ábrázolja, mintegy illedelmes, szertartásos és imádó udvartartáskén.

Francesco Botticini (1446-1497): A Gyermek imádása

Az 1400-as évektől azonban rövid időre kedveltté válik egy ábrázolási alműfaj, a hortus conclusus is. A bezárt kert egyszerre utal Mária kiválasztottságára, Istenszülő voltára, szüzességére, vagyis arra, hogy Jézus a kereszténység tanítása szerint szeplőtelen módon fogant. Ám a zárt kapu azt is jelenti: Mária a mennyek kapuja, hiszen rajta keresztül érkezett Krisztus a világba. A kert fala lehet kőből, fából, sőt, lehet természetes, virágok benőtte földfal is. Odabenn gazdagon burjánzik a pázsit, s mindenhol virágok nőnek. Ezért nevezik a képtípust Paradicsomkert-képnek is. Máriát a legkorábbi képeken (általában zenélő) angyalok kísérik, később a sacra conversazione-típus egybeolvad a kertábrázolással, így azt szentek serege töltheti meg. Gyakran ábrázolják kertben Szent Katalin misztikus eljegyzését is. A képekre hatnak a lovagi költészet képei és viszont: így jelenhet meg Száz Mária ölében például az unikornis.

Pisanello (1395k.-1455k.): Madonna a Gyermekkel

Egyes hortus conclusus képeken kifejezetten rózsalugas vagy szőlőlugas szerepel, mivel mindkettő Mária és Jézus jelképe is. A Szűzanya a keresztény magyarázat szerint maga a rosa mystica, a tövis nélküli rózsa, amely megőrizte paradicsomi ártatlanságát. A vörös rózsa Jézus kiontott vérét, kereszthalálát jelzi, öt szirma pedig Krisztus öt sebét. A szőlő az újjászületés jelképe, s ebben az értelmezésben Mária a szőlőtő, amelyen új szőlővessző sarjad, Krisztus, aki meghozza az újjászületést a benne hívőknek. Ugyanakkor a szőlő az utolsó vacsora borára is utalhat. A Máriát körülvevő virágok közül a leggyakoribb a  rózsa után a liliom, amely a Madonna szüzességére emlékeztet (a rózsa szó a Bibliában eredetileg nem szerepel, mindenhol a liliom olvasható, vagyis a liliom és a rózsa misztikus jelentése is azonos). Sokszor szerepel még az ibolya, a szerénység, a mályva, a megbocsátás, a levendula, az alázatosság, a nárcisz, Mária és a feltámadás virága, és a vörös szekfű, amely a Krisztus testébe vert szögek jelképe a korszakban. A kankalin, amely egy korábbi értelmezés szerint Szent Péter a mennyország kapuját nyitó kulcsait jelenti, szintén Mária, a mennyek kapuja szimbólumává válik. A gyomok, mint a tövis és a bogáncs Jézus szenvedéseire emlékeztetnek. A gyümölcsök pedig - így az alma, a narancs, a körte, az őszibarack, a gránátalma - a bűnbeesésre és a megváltásra (utóbbi pogány szerelemjelképből a keresztény Krisztus-szeretet szimbóluma lesz) utalnak, a körte fehér virága Mária szeplőtelenségére, a keserű citrom pedig találó módon fájdalmas szeretetére. Érdekes, hogy mást jelent a meggy - a jótettek felett érzett boldogságot - és a cseresznye - bölcsességet, megváltást -, de mindkettő utalhat Jézus vérére is, ahogy az apró, piros szamóca is.

Ny. I. P. Jerofejev (?-1677) ikonja

A bonyolult, misztikus jelképrendszer eredménye számos bájos, aprólékos, a nem hívő szemlélőt is bízvást elgyönyörködtető kép finom alakokkal egy mesebeli kertben. A téma mindig népszerűbb volt északon, mint Itáliában, s az érett reneszánsz idejére lassanként kiüresedett. A keleti, ortodox egyházban pedig sosem terjedt el: egyetlen olyan, késői orosz Theotokosz-ikont ismerni, amely Máriát és a Gyermeket bezárt kertben ábrázolja (lásd jobbra) - 1670 körül alkotó festője valószínűleg egy nyugati példát utánozott. Az 1500-as évek közepére már csak a virágok között ábrázolt Mária és Gyermek hagyománya öröklődött tovább, s csak ritkán jelent meg a lugasfal, a zárt kert is, mint a Leonardo-tanítvány Bernardo Luini fenti festményén. A misztikus kora újkor lezárultával, a barokk vallásosság beköszöntével a hortus conclusus képek kimentek a divatból.

Fennmaradtak azonban, s ma is megcsodálhatók. Ezen a héten a legmeseszerűbbeket és legédesebbeket gyűjtöttem össze.

Minden bezárt kertben ülő Madonnák legmesteribbje - Stephan Lochner (1400/1410-1451): Madonna a rózsalugasban

Holdon ülő Madonna a kertben, Stephan Lochner kölni követőjének oltárképe, 1450 körül

Szent Katalin misztikus eljegyzése, ismeretlen kölni mester oltárképe, 1430 körül

Stephan Lochner (1400/1410-1451): Tryptichon a kertben ülő Szűz Máriával, Jézussal és a két Szent Jánossal

Az esszenciális hortus conclusus - Felsőrajnai Mester (A Paradicsomkert Mestere, 15. század): Paradicsomkert Szűz Máriával, Jézussal, Szent Cecíliával (vagy Szent Katalinnal), Szent Dorottyával, Szent Borbálával, Szent Mihállyal, Szent Györggyel és Szent Oszvalddal, 1410 körül

Stephan Lochner (1400/1410-1451): Madonna a bezárt kertben

Felsőrajnai Mester (A Paradicsomkert Mestere, 15. század): Epres Madonna, 1420 körül

Stefano da Verona (1379k.-1438k.): Madonna a rózsalugasban Szent Katalinnal és angyalokkal

Szent Katalin misztikus eljegyzése, ismeretlen kölni mester oltárképe a 15. század közepéről

Ismeretlen vesztfáliai mester (15. század): Madonna a bezárt kertben, 1410

Ismeretlen rajnai mester (16. század eleje): Szűz Mária a bezárt kertben, 1500-1525 között

Giovanni di Paolo (1403k.-1482): Madonna a bezárt kertben (Alázatosság Madonnája)

Gentile da Fabriano (1370k.-1427): Madonna a bezárt kertben Szent Miklóssal és Szent Katalinnal

Lippo di Dalmasio (1355k.-1410): Az Alázatosság Madonnája

Gentile da Fabriano (1370k.-1437): Madonna a bezárt kertben éneklő és zenélő angyalokkal

A mai séta húsz kép után itt ér véget, abban a kertben, ahol a csinosra nyírt pázsiton pici, neumákat silabizáló angyalok üldögélnek a Madonna lábánál. Folytatása következik egy hét múlva!

Ha valaki visszajár a blogra, tudja, a jó krimi az egyik gyengém. Mindenfajta sikerült detektívtörténetet szeretek, de a kedvencem a klasszikus krimi - Agatha Christie-től és Arthur Conan Doyle-tól S. S. Van Dine-on és Erle Stanley Gardneren át G. K. Chestertonig és Mignon G. Eberhartig minden szerzőért rajongok -, meg a hard boiled regények - Dashiell Hammett-től Raymond Chandleren át Ross Macdonaldig. Ugyanakkor a sci-fit is nagyon szeretem, és bevallom, a cselekményes, világábrázoló, meglepő fajtájához (amilyet Isaac Asimovírt) jobban vonzódom, mint a hangsúlyozottan költőihez (kivétel Ray Bardbury, ő akármikor jöhet...).

Elég sokáig kerestem, míg végül, tiszta véletlenségből, eljutottam egy olyan könyvig, amelyben mindkét kedvencemet megtaláltam. A Harcjáték című antológia (Szukits, Szeged, 1999), melyet a zseniális Martin H. Greenberg szerkesztett (Charles G. Waugh-gal közösen), véletlenül került elém egy antikváriumban, és bumfordin értelmetlen címlapja ellenére azonnal beleszerettem. Hogyne tettem volna, amikor azt ígérte, kilenc története igazi sci-fi-krimi, vagyis  olyan science fiction, amelyben egy-egy magándetektív nyomozását követhetjük figyelemmel... És várakozásomban nem is kellett csalódnom.

A Galaktikán kívül, amely egyrészt folyóirat, másrészt régi, legendás számaiban többnyire nem téma, hanem a szerzők országa alapján csoportosították a benne szereplő novellákat, a magyar könyvkiadásban viszonylag kevés a klasszikus, többszerzős, külföldi írókat (is) felsorakoztató sci-fi antológia. Nem ismerek sokat, mégis tartok tőle, hogy - nem számítva az egyesületi válogatásokat és az antológia-folyóiratokat, amelyek közül a legérdekesebbnek a két szám után megszűnt Analógia tűnt - szinte az összeset olvastam már. Nagyon szeretem a Greenberg és Asimov által szerkesztett két, az ötvenes évek legjobb amerikai novelláit tartalmazó gyűjteményt, a Gyilkos időt és a Szívélyes Fahrenheitet, amelyekben egyszerűen remek történetek találhatók. Kár, hogy nem lett folytatásuk. Igazi klasszikus az Ötvenedik című kiskozmosz, amelyet az újabb időkben a Kétszázadik követett (talán egy kicsit túl sok magyar történettel). Igazi kincs az előnytelen külsejű Kaland a végeken, amelyben az amerikai és a szovjet sci-fi szerzők legjobbjainak írásai olvashatók. De szívesen veszem kézbe A csillagűzött szerető, A pokolba tartó vonatés a Riadó a Naprendszerben című, kissé vegyes tartalmú, de sok nosztalgiával lapozgatható kopott köteteket is. Nemrég pedig felfedeztem, hogy a régi Galaktika-korszak legszebb írásai könyvformában is megjelentek az Arión Kiadónál (Álmok a jövőről, Út a csillagokig, A seholsincs bolygó), bár hogy ez hogyan történt jogilag, azt nem tudom...

Isaac Asimov (1920-1992)

Mindenesetre a Harcjáték ezektől a válogatásoktól is különbözik abban, hogy egyetlen egy téma közös a benne szereplő írásokban. Ahogy a könyv eredeti címe - Sci-fi Private Eye - is tükrözi, valamennyi történet egy-egy bűneset kinyomozásáról szól.

Persze a kötet a legjobbal kezdődik: Isaac Asimov A Daloló Harang (1954) című írása nemcsak a gyilkossággal kombinált dalolóharang-rablás ügye, hanem a Nero Wolfhoz hasonlóan szobájához kötött, onnan kimozdulni alig hajlandó űrdetektív-extraterrológus, dr. Wendell Urth bemutatása miatt is felejthetetlen, ötcsillagos élvezet. (Urth egyébként a Kaland a végeken Haldokló éjszaka című darabjában is visszatér, ez négyből a harmadik, a harangos viszont a legelső Urth-rejtély.)

Poul Anderson (1926-2001)

Aztán Poul Anderson következik, akit nem mindig kedvelek, de A marsi koronaékszerek (1972)elrablásának ügyével ugyanúgy ötcsillagos rejtélyt írt, mint Asimov. A legfantasztikusabb a nyomozója, a Marson született és ott fészkelő Syaloch, egy kék és fehér tollakkal borított, "jó kétméteres, külsőre gólyára emlékeztető, kétlábú lény" vörös csőrrel és igazi Sherlock Holmes-féle modorral...

A könyvben minden írás nagyon erős: így Philip José Farmer egyedi hangvételű Doyle-hommage-a, A Scarletin-ügy (1975) sem kaphat kevesebbet négy és fél csillagnál. Benne Ralph von Wau Wau vizsgálja ki egy képhamisítás és egy eltűnés rejtélyét hamisítatlan (sőt echte) német környezetben, leckét adva a szimatológia tudományából. Herr von Wau Wau ugyanis az első olyan rendőrkutya, aki képes tanácsadó detektívként dolgozni: nem utolsósorban azért, mert beszél (felváltva Holmes és Humphrey Bogart stílusában). Az írás félelmetesen jó paródia, közben azonban kiváló detektívtörténet is.

Larry Niven (*1938)

Ahogy nagyon élvezetes Tom Reamy A Detweiler fiú (1977) című, helyenként szinte fantasys, mégis, a hard boiledírások stílusát, hangvételét és reménytelenségét megidéző novellája is. Ezt követi egy remek krimi, amelynek egyetlen sci-fi ötlete a címadó Az időfelvevő (1971): ám Wilson Tucker ezzel az egyetlen alapgondolattal is lebilincselővé változtat egy egyszerű gyilkossági nyomozást. Majd következik Robert Silverberg A határjárója (1973), egy újabb kemény krimis novella, amely egyúttal negatív utópiát is nyújt egy káoszba süllyedő szép új világról: kár, hogy egy kicsit hosszabban a kelleténél. Nálam mindhárom írás négy csillagot érdemel (azzal a megjegyzéssel, hogy az öt Asimovnak járt... szóval ezek is kiváló novellák). Végül a gyűjteményt a KAR (1975) című hosszabb elbeszélés (kisregény?) zárja Larry Niventől, amely fordulatos, izgalmas, időgépes sci-fi és korrekt, sok-gyanúsítottas nyomozás kiégett (és műkarú) nyomozóval és legalább három gyilkossággal. Körmönfont cselekménye és jellegzetes alakjai miatt ez is megkapta tőlem a négy és fél csillagot.

Donald Westlake (1933-2008)

Ha valaki számolt, eddig hétnél jár, két történetről ugyanis még nem volt szó. Az egyik a címadó Harcjáték (1959) Philip K. Dicktől, amelyet a magyar szerkesztő félelmetes érzékkel (vagy érzék nélkül) emelt magyar címmé, s így a gyűjtemény meghatározójává - ez ugyanis az egyetlen olyan sztori, amely igazából nem detektívtörténet a válogatásban, ráadásul nyilván ez generálta a minősíthetetlen, s minden krimirajongót bízvást elriasztó zsoldoskatona-címlapot... A látszólag gyerekjáték-csempészetről szóló írás azonban igazi PKD: profetikus és megdöbbentő zárással.

Végül a végére hagytam Donald Westlake novelláját, a Győzelem címűt (1970). Tekintve, hogy Westlake írta hosszú idő óta a legötletesebb és leggroteszkebb bűntörténeteket, nem csoda, hogy ő is bekerült a válogatásba. A szerkesztők előszava szerint e történetében "a bűn világa iránt érzett vonzalmát" kombinálja "a távoli jövővel kapcsolatos feltételezéseivel"... Amikor azonban a Győzelemet először olvastam, fogalmam sem volt róla, hogy a Parker-regények szerzőjének írását tartom a kezemben - és egészen mást láttam ebben a sötéten szomorú történetben, mint a bűnözők lelki életének bemutatását. A novella ugyanis a politikai foglyok börtönében játszódik, amelyet - rendkívül humánusan - nem őriz kerítés, fegyver vagy kutyahad. Csak épp minden fogolyba beleépítenek egy adót, amely abban a pillanatban, hogy az illető megszökne, vagyis eltávolodna a börtön válasz-adójától, iszonyatos, halálos fájdalmakat okoz a menekülőnek. Lehet tehát maradni és élni, vagy menekülni és fájni, halálosan. Revell, a költő azonban menekül... Minden egyes alkalommal, amikor befejezem a novellát, végigfut a hátamon a hideg. Így aztán természetesen ez is bekerül az ötcsillagos társaságba...

Philip José Farmer (1918-2009)

Összefoglalva: mindenkinek ajánlom a Harcjátékot! Felejtse el a randa borítót - vagy ha úgy tetszik, gyönyörködjön benne nyugodtan -, de feltétlenül olvassa el ezeket a történeteket! Ha egy kicsit is szereti a sci-fit és krimit, nem fog csalódni. Sőt, talán a magyar könyvkiadás legegyenletesebb színvonalú külföldi sci-fi antológiáját veheti kézbe. Érdemes!