Van egy kedvenc mondatom, körülbelül az egyetlen, amit ki tudok olvasni franciául. Így hangzik: „Si tu ne viens pas à Lagardère, Lagardère iraà toi!” Vagyis: „Ha te nem jössz Lagardère-hez, Lagardère megy el hozzád!” Remélem, vannak olyanok, akikben ez az önmagában nem túl elmés mondat megmozgat néhány emléket. Feltűnik előttük Jean Marais egy 1960-as, meglehetősen muzeális, azonosulásra nemigen késztető, ám igen méltóságteljes, és remek vívójeleneteket tartalmazó filmben. Vagy netán fülükbe cseng a Lagardère lovag kalandjai minisorozat eltéveszthetetlen kísérőzenéje, melyben a főszereplőt a férfiasan jóképű Jean Piat alakította 1967-ben. Vagy – mert kortársaim – ezeket csak utólag látták, amikor már megszerették a 2003-as Lagardère lovagot, aminek a főszereplő, Bruno Wolkowitch az erőssége. Vagy épp Philippe de Broca könnyeden súlyos, humorosan kalandos, bámulatosan elegáns A púposát, 1997-ből, amelyben Daniel Auteuil és Vincent Perez gondoskodnak arról, hogy az olvasó elfelejthesse, hogyan lesz mindössze kétórás mozifilm egy négyszáz oldalas nagyregényből.

De ki is ez a Lagardère? Egy ízig-vérig romantikus, kalandos és hősies regény ízig-vérig romantikus, kalandos és hősies főszereplője: önzetlen, bátor, önfeláldozó, becsületes, kiváló kardvívó, és gyengéd szerelmes. Valódi lovag: még akkor is, amikor semmilyen címe és rangja sincs, csak a puszta kardja és a vakmerősége. Aki pedig kitalálta: Paul Féval (1816-1887) francia regényíró, Alexandre Dumas, Honoré de Balzac, Jules Verne és más nagy romantikus regényszerzők kortársa. Már 1841-es első regénye is azonnal sikert aratott, s több mint húsz kiadást ért meg. Élete során mintegy kétszáz művet írt, ezek közül több mint ötven romantikus történelmi regény volt kalandokkal, hősökkel és – hatalmas olvasótáborral. A fentebb említett regényszerzőknek nemcsak kortársa volt, de népszerűségében és olvasottságában is csak hozzájuk volt mérhető. Sőt, egyesek szerint 1865-ös La Vampire (A vámpírgrófnő) című regénye – más művek mellett – ihletője volt Bram Stoker Drakulájának is. Fia, ifjabb Paul Féval is íróvá lett: nálunk főleg a Dumas regényeihez írt, azóta szintén klasszikussá lett folytatásregényeiről ismeretes.

Azonban bármilyen ismert és elismert szerző volt Féval életében, ez sajnos nem akadályozta meg, hogy halála után – legalább is Franciaországon kívül – elfelejtsék. Jelentőségét egyetlen regény alapján nem tudom megítélni, de személyes véleményem, hogy ugyanolyan jól írt, mint Dumas, s A púpos van olyan örök történet, mint mondjuk A három testőr vagy A vasálarcos (nem véletlen az ezekhez hasonló filmes karrierje). Nálunk sajnos csakis ez a legnépszerűbb műve érhető el modern kiadásban is: először 1873-ban adták ki, frissebb fordításban először 1969-ben, majd másodjára 1988-ban. A magam részéről szívesebben olvasnék egy ennél is kevésbé avítt, modern magyar változatot, ám addig is mindenkinek ajánlom a regényt.

A púpos ugyanis egyesíti magában mindazt, amit a romantikus történelmi regényekben szeret az ember: nagyívű történelmi panorámát a háttérben, kalandos életutat befutó, érzelmekkel teli szereplőket az előtérben, gyilkosságot, árulást, párbajokat, menekülést, álruhás hősöket, bérgyilkosokat, gyászoló hölgyeket, nyomozást, sírrablást, bálokat és vásári jeleneteket. S mindennek a közepén ott a káprázatosan fiatal, gátlástalan és rettenthetetlen Lagardère, az alvilág lovagja, a Párizsi Fiú, aki csak reménykedik abban, hogy egyszer eltanulhatja Nevers hercegének híres cselvágását – no meg, hogy egyszer tényleg nemessé válhat. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy amikor elindul a végzete felé, egy keresztúton találja magát, egy kardpárbaj kellős közepén, kezében egy csecsemővel, a meggyilkolt Nevers herceg lányával. Mint ahogy azt sem tudja, hogy – ha majd felnő – ez a lány lesz élete szerelme… Addig azonban mindenáron meg kell védelmeznie, miközben a herceg titokzatos gyilkosát kutatja: az arctalan és névtelen valakit, aki kezén hordja a kardvágást, az árulás jelét...


A cikk az Ekultura.hu-n: Paul Féval: A púpos
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

A huszadik században sok monumentális, irodalmi rangú, és – ahogy mondani szokás – megkerülhetetlen regény született. A Ditte, az ember lánya az egyik legvitatottabb ezek közül. Hatalmas léptékű társadalmi tabló, naturalista, mégis költői nyomortörténet, rendhagyó családregény, Dánia modern századfordulójának 1917 és 1921 között íródott, kimerítően részletes bemutatása. S emellett tragikus, drámai sorstörténet, egy dán asszony életének csendes, monoton, halk szavú, kétségbeejtő meséje.

Írója, Martin Andersen Nexö (Nexø) 1869-ben született Koppenhágában. Apja vidékről a városi nyomorba felmenekülő kőműves volt, német származású édesanyja tizenegy gyermeket szült. A rossz életkörülmények miatt gyerekként mindvégig tüdőbetegségben szenvedett, ennek ellenére kiskorától dolgozott: kőbányában és a földeken. Pályát választva igyekezett többé válni, mint amire nyomorúságos gyerekkora predesztinálta: tanított és újságcikkeket írt. Első kötete 1898-ban jelent meg, első regénye pedig a rákövetkező évben. 1905-ben kezdett hozzá nagy társadalmi regényciklusa megírásához, mely magyarul is olvasható. Beletartozik a Hódító Pelle, a korábban Szürke fény címen kiadott Ditte, a Vörös Mortenés az Elveszett nemzedék című regény. Az író rokonszenvezett a szociáldemokratákkal és a harmincas években tagja lett a Dán Kommunista Pártnak. A háború alatt a megszálló németek üldözései elől a Szovjetunióba menekült, majd a háború után Kelet-Németországban telepedett le, Drezdában, ezzel is kinyilvánítva hitét a szocializmus jövőjében. Itt is halt meg 1954-ben. Társadalmi művei is szocialista meggyőződését őrzik: szokás úgy számon tartani, mint aki először szentelt realista nagyregényeket a modern munkásosztálynak. Nem csoda tehát, hogy sokan úgy vélik, nagyregényei felett eljárt az idő, hiszen azt az utópisztikus reményét (ha nem totális csődhöz vezető, kapitális tévedését) örökítik meg, hogy a Dittéhez hasonló, az élet és a társadalom által megnyomorított emberek csakis a működő szocializmusban, a beköszöntő kommunizmusban, a proletariátus győzelmével válthatják meg magukat a pusztulástól.

Thomas Mann azonban „a szív szocialistájának” nevezte az írót, s az hiszem, ez egészen mást fejez ki, mint korábban gondolni volt szokás. A legtöbb régi életrajz úgy értelmezi e jelzőt, mintha az arra világítana rá, milyen komoly szociális felelősséget érzett Nexö az iránt a társadalmi réteg iránt, melyből maga is kiemelkedett. A szív szocialistája nyilván még megdöbbentőbben, még hatásosabban tudja ábrázolni a bukottak és eltiportak világát. Ma azonban talán úgy is olvashatjuk Thomas Mann szavait, mint amelyek megfogalmazzák, miben volt más Nexö, mint nem egy marxista társadalomképpel felruházott, bátran és gátlástalan magabiztossággal tervező kommunista filozófus. Ha ugyanis elolvassuk a Dittét, nemcsak egy szimbolikus, megdöbbentő, mozgósító és kissé didaktikus történetet kapunk, hanem sok érzelmet is: olyasféle higgadt és sötét módon, ahogyan Émile Zola lépett át a romantikán a naturalizmusba a tizenkilencedik, vagy Móricz Zsigmond a huszadik században.

Ha megkérdeznének, kinek van a leginkább helye a nagy huszadik századi regényszerzők pantheonjában, biztosan nem Martin Andersen Nexöt nevezném meg elsőként. Regénye, a Ditte, az ember lánya azonban helyet követel magának a maradandó olvasmányok között. Érdemes megismerni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Martin Andersen Nexö: Ditte, az ember lánya
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

A blog idei sorozatát tovább folytatva ismét történelmi olvasmányaim közül választottam ki néhányat. Mind a négyben közös, hogy olyan témákkal foglalkozik, melyek igen vitatottak vagy épp szokatlanok. Lehetséges-e úgy írni az i. sz. 1. század Palesztinájának életéről, hogy Jézusról nem beszélünk? Elfogadja-e a történelem iránt érdeklődő nagyközönség, hogy - amint a történészek jó húsz éve meggyőződtek róla - Báthory Erzsébet nem fürdött vérben és nem volt szadista őrült sem? Érdekes lehet-e a leghosszabb ideig hatalmon maradó magyar miniszterelnök élete, ha Tisza Kálmánról általában csak annyit szoktunk tudni, ő volt a Generális? Lehetséges-e összefoglalni egyetlen kötetben, mit is jelentett a cigánykérdés szó hazánk történetének elmúlt hatvanöt évében? Kiderül - a könyvekből.

Scott Korb: Élet az 1. évben: Mindennapok az 1. század Palesztinájában
Európa, Tudományos Diákkönyvtár, 2012
A kiadó e sorozata némiképp hamvába holt. Egyrészt nehéz fenntartani és népszerűsíteni egy szériát úgy, hogy - a kiadó elháríthatatlanul újszerű borítótervezése jegyében - a bele tartozó kötetek külsején ma már semmi sem árulkodik a sorozathoz kapcsolódásukról. (Nem véletlen, hogy 2012, a borítóváltás óta az OSZK sem tudja, mely könyvekkel bővült azóta a Tudományos Diákkönyvtár: az új megjelenések külön szerepelnek náluk, de nincsenek a sorozatba besorolva.) Másrészt a tudomány nagyon sokrétű fogalom: vagyis az, hogy valaki megveszi Korb fenti történelmi eszmefuttatását, még nem jelenti azt, hogy a sorozat az evolúcióról vagy Einstein-féle relativitáselméletről írt darabjait is beszerzi majd (hogy csak azokat a műveket említsem, amelyeket elolvastam). Ettől függetlenül színvonalas és érdekes könyveket sikerült lefordítani a TD-ba: s a Jézus koráról, de hangsúlyozottan nem Jézusról szóló ismeretterjesztő munka is felettébb élvezetes, szórakoztató és szakszerű. Megismerhetjük belőle azt a világot, amelyben az Újszövetség alakjai mozogtak: de valószínűleg több szó esik benne Heródesről, mint Jézus Krisztusról, tekintve, hogy a szerző meggyőződése szerint előbbi sokkal tipikusabb alakja volt korának, mint az utóbbi. (Nos, ha Jézus a Messiás, akkor ez nem is csoda...) Hol és hogyan éltek, mit ettek és ittak, hogyan gyógyítottak, mivel fizettek, miben hittek és miért lázadoztak az 1. századi Palesztina lakói? Mindez kiderül a végtelenül könnyed, csevegő hangvételű, kajánul provokatív, de megbízható könyvből, amelynek igazi szépségét talán - furamód - a lábjegyzetei adják. Öröm mosolyogni, nevetni, dühöngeni, netán vitatkozni a szerzővel és a kötettel. Polcra vele! 

Szádeczky-Kardoss Irma: Báthory Erzsébet igazsága
Nesztor, 1993
Fél éve enyém már a könyv, azóta szeretnék írni róla, de egyszerűen nem ment eddig. Annyi elégedetlenség növekszik fel az emberben a hatására, amivel lehetetlen írásban megküzdeni. Így röviden csak annyit: ahogy e remek kötet bemutatja, Báthory Erzsébet nem volt vámpír, nem kínzott lányokat, és nem volt unintelligens, közönyös, szürke molylepke-típusú nő sem. Körülbelül ugyanolyan főúri asszony volt, mint kortársai: aki keveset levelezik, sokat utazik, nagy birtokokra felügyel, és legfontosabb váraiban igyekszik gyógyító központokat létrehozni, ahol nem boszorkánysággal, hanem gyógyfüvekkel és korabeli (néha felettébb idétlen) orvosi eszközökkel gyógyítanak. Hogy azután miért végezte házi őrizetben, önálló cselekvési jogától megfosztva, gyilkos boszorkány, vérben fürdő szadista őrült, leánykínzó bűnöző hírében, de bíróság elé soha nem állítva, törvényesen el nem ítélve? Erről valószínűleg Thurzó György nádort kellene megkérdezni, aki - felhasználva egy valóban őrült saját rokona perének és kórtörténetének részleteit - egy koncepciós, majd eltussolt majdnem-pert szervezett a 17. század elejének egyik legbefolyásosabb nemesözvegye ellen, valószínűleg színtiszta politikai okokból. A könyv a jogász szerzőnő kandidátusi értekezésének népszerűvé egyszerűsített változata: utóbbi egyszerűsítést azért sajnálom, mert az MTA Kézirattárában elhelyezett eredeti mű vaskos jegyzetanyagot tartalmazott, amelyet ez a kisebb könyv sajnos tételesen nem ad meg (mivel úgy valószínűleg kétszeres lenne a terjedelme), bár már közölt forrásjegyzéke is lenyűgöző méretű.
Az, hogy filmen, televízióban és a külföldi, színes bulvárképeskönyvekben Báthory Erzsébet nővámpír marad, kevéssé érdekel. De hogy legtöbb, a történelem iránt érdeklődő beszélgetőtársam még manapság is legfeljebb Péter Katalin 1985-ös könyvééig jutott el a témában, számomra felfoghatatlan. Mindenkinek, akit érdekel, ajánlom a fenti - bár igen nehezen megszerezhető - alapkönyvet, és a következő könyveket: 
Lengyel Tünde - Várkonyi Gábor: Báthory Erzsébet: Egy asszony élete, General Press, 2010 - A Szádeczky-Kardoss Irma kandidátusi dolgozatára is építő könyv új szempontokat vet fel a vallomások értékelésével, a korabeli gyógyászattal és azzal kapcsolatban, miért csak az 1700-as évek elején jelent meg egyáltalán a vérvád Báthory Erzsébettel kapcsolatban. A vaskos kötet elolvasásához idő kell, s mikrotörténeti eszmefuttatásai unalmasak lehetnek a kizárólag a botrányok iránt érdeklődőknek, viszont a fenti könyvvel ellentétben ennek aztán abszolút bőséges és ellenőrizhető a jegyzetanyaga is.Én nagyon élveztem: hiszen a Báthory-ügyben még sok az apró kérdés. Egyet kivéve: hogy Báthory Erzsébet nem kínzott nőket. 
Nagy László: A rossz hírű Báthoryak, Kossuth, 1984, 1985 - Talán az első olyan mű volt, amely nem az addig szokásos nézőpontból tekintett Báthory Erzsébet személyre. Második kiadásában, mely a nagy sikerre való tekintettel szinte azonnal napvilágot látott, már cáfolja Péter Katalin több, modernnek és megbízhatónak tűnő, ám alaptalan feltételezését (levelekkel, öltözködéssel, Báthory Erzsébet házasságával kapcsolatban) is. Elsőként értékeli, milyen bizonyítékokra is támaszkodik immár két évszázada a történetírás Báthory Erzsébettel kapcsolatban, s bemutatja, hogy azok valójában nem megbízhatóak (pl. egy Báthory Erzsébet halála után 115 évvel később keletkezett krónikarészlet stb.). Igaz, felvet egy később megcáfolt, szerelmi viszonyra utaló elméletet is. Összességében azonban remek kiindulás, rövid, tömör, meggyőző.
Mindenképpen elkerülném azonban Péter Katalin A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet (Helikon, 1985) című könyvét, amely rengeteg kortárs bírálatot kapott, s amelyet Nagy László, Benda Kálmán, majd Szádeczky-Kardoss Irma kutatásai teljességgel megcáfoltak. (A történésznő "védelmére" annyit, hogy nagy segítséget nyújtott az őt mindenben cáfolni akaró Szádeczky-Kardoss Irmának, amikor az általa használt jegyzőkönyveket a rendelkezésére bocsátotta: úgy tűnik, a történettudományban nemcsak dúló harcok léteznek!)
Végül menekülnék Nemere István Péter Katalin könyvéből összevágott borzalmától, amely mindmáig a legkönnyebben elérhető és legolcsóbb könyv a témáról, ám a legostobább is, hisz nyolc, sőt, tizenöt évvel a történészi viták tulajdonképpen egyértelmű lezárulta és a "Báthory Erzsébet nem öldökölt"-elmélet kimerítő (sőt, unalmas) adatolása után is makacsul a szadista vádat hangoztatja. (Oscar Welden: Báthory Erzsébet magánélete, Anno, 2002, Nemere István: Báthory Erzsébet magánélete, Könyvmolyképző, 2009).
Ami Szádeczky-Kardoss Irma könyvében kifejezetten megfogja az olvasót: az, ahogyan rendet tesz Báthory Erzsébet arcképeivel kapcsolatban. Az, ahogyan  végigvezeti, milyen sebesülései is voltak Annának, az egyik "legsúlyosabban megkínzott" lánynak. Az, ahogyan kideríti, ki írta, Báthory Erzsébet végrendeletét. Az, ahogyan kinyomozza a nemes tanúk genealógiáját, akik mind a Thurzók familiárisainak bizonyulnak.... Nagyon jó könyv! 

Kozári Monika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere
Napvilág, 2003
Be kell vallanom, hogy négy hónappal ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy ez a könyv egyáltalán létezik. Ami csak azért furcsa, mert nagyon érdekel a dualizmus kora, és a leghosszabb ideig hivatalban maradt magyar miniszterelnök vitatott, ám izgalmas személye: mégsem ért utol a könyv. Pedig a szerző nevét jól ismertem népszerűsítő művekből: mind a Pannonica, mind a Kossuth Kiadó sorozatában ő írta meg a dualista időszak történetét, és az utóbbi kötetből készült, Nagy György szerkesztette-vezette tévésorozatban is ő mutatta be a korszak nagy alakjait. A Tisza Kálmánról írott monográfiája azért nagyon fontos könyv, mert gyakorlatilag elődök nélkül, hatalmas saját forráskutatások után született meg, és - mert nagyon élvezetes. A könyvből megismerhetjük a már harmincévesen országos hírű, jelentőségű politikussá váló Tiszát, ellenzékiségének és miniszterelnökségének valamennyi fontos eseményét, politikai gondolkodásának alapelveit, egész kormányzati rendszerét, lemondásának okait, s azt is, hogyan támogatta fiát, Tisza István a politikussá válásban. A kötet vállalja, hogy egyelőre csak a miniszterelnöki tevékenységről adhat teljes és adatolt képet (így Tisza belügyminiszteri, pénzügyminiszteri, képviselői és egyházfőgondnoki működéséről csak rövidebben számol be): ám ez is elég, hogy teljesen új fényben (egyáltalán, a szokásos közhelyek mögé bevilágító fényben) láthassuk a 19. század egyik legmeghatározóbb politikusát. A kötet izgalmas képet ad Tisza barátságairól, családjáról, magánéletéről is. Mindenkinek bizalommal ajánlom: remek, szakszerű és olvasmányos könyv!

Majtényi Balázs - Majtényi György: Cigánykérdés Magyarországon 1945-2010
Libri, 2012
Már volt alkalmam a blogon írni a Nyitott Könyvműhely, majd a Libri által megjelentetett modern történelmi sorozatról, amelyben Majtényi György két korábbi, nagy sikerű könyve, a Kádár-korszak uralmi elitjéről szóló K-vonal és a Kádár János magánéletét bemutató Vezércsel is napvilágot látott. Jó látni, hogy a megszokott és néha csalódást okozó "régi" kiadók mellé hogyan zárkóznak fel olyanok, mint a Libri vagy a Jaffa, lehetőséget nyújtva a (fiatal) történészek különböző csoportjainak, hogy a huszadik századi magyar történelemről, társadalomról írjanak. Ez a könyv azonban különbözik sorozattársaitól abban, hogy úgy próbál meg a cigányság magyarországi történetről írni, hogy mégsem ír történelmet - mivel a szerzők úgy vélik, hamis az az elképzelés, hogy a történész a múlt tényeiből képes az igazságot feltárni. Ehelyett inkább csak megvilágít, részletez, megráz egy kaleidoszkópot és új mintát hoz létre. Nos, bár az utóbbi vélekedéssel így, végletekig víve egyáltalán nem értek egyet, mégis igen jó olvasmányra találtam a könyvben, amely három fejezetben igyekszik bemutatni, hogyan csinált és kezelt bármiféle cigánykérdést a Rákosi- a Kádár- és a rendszerváltás utáni korszak Magyarországa. Ha a könyv tartalomjegyzékéből egy kissé logikusabb kép is bontakozik ki, mint az olvasmányos, de csapongó szövegből, s ha a remek képanyag végtelenül illogikusan van is a könyvbe tördelve, mégis úgy gondolom, ez egy igen jó és messzire vezető kötet. A történet vége című fejezet az új alaptörvény állásfoglalásáról pedig különösen kemény számvetés. Olvasandó mű!

Linkek
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
Most olvastam 10. - Olvasnivalók
Most olvastam 11. - Megint modern magyar (történelem)
Most olvastam 12. - Pihentetők 

Nagyon jó véleménnyel vagyok a Jaffa Kiadó történettudományi sorozatáról. Még nem volt olyan darabja, ami ne lett volna hihetetlenül érdekes. Ungváry Krisztián tanulmánygyűjteménye azonban, amely az idei Könyvhétre látott napvilágot, valódi meglepetés volt. A könyv a sokértelmű Tettesek vagy áldozatok? címet kapta, amely frappáns összefoglalása mindannak, ami benne szerepel.

A kötet egy tucat tanulmányt tartalmaz, látszólag a legkülönbözőbb témákban. Az elején egy  2014-hez nagyon illő szöveg áll, amely az első világháború alig ismert eseményét, az 1914-es gorodoki lovasrohamot mutatja be. Ha az érdekes témához még azt is hozzávesszük, hogy ez a tanulmány volt a szerző egyik legelső publikációja, máris érezni, méltó és figyelemfelkeltő indítása ez a könyvnek.

Friss Ungváry: 2013, itt írtam róla

A folytatás azonban még lebilincselőbb. Eddig ismeretlen részleteket tudhatunk meg Szálasi Ferenc katonai karrierjéről, portrét kapunk különös sorsú barátnőjéről, későbbi feleségéről, Lucz Gizelláról (akinek még a nevét is rosszul írja a legtöbb életrajz), majd megismerkedhetünk a huszadik századi magyar történelem két, akár szimbolikusnak is tekinthető életpályát befutó szereplőjével. Egyikük Zákó András, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének különc harcosa, másikuk Szemik György, a tehetséges festő, aki olyan második világháborús plakátok tervezője volt, mint a „Zsidóság és Szovjet = Magyarország halála” feliratú, uszítóan antiszemita nyomdatermék, vagy a – mint a tanulmányból kiderül, Páger Antal kislányát modellül használó – „Én is hadicél vagyok?” feliratú, emlékezetmanipuláló darab, amelyen a gonosz amerikai repülő leszórta robbanó baba letépi a síró kislány ujjait. Szemik először Imrédy pártjának nagygyűléseihez készített díszleteket és tervezett koreográfiát (mint valami kis mini-Speer), majd még inkább a jobbszélre sodródva lelkes nyilassá változott. Ám utóbbit is furamód tette: maga tervezett egyenruhában parádézott és a levegőbe lődözött… Nem sokkal később már a Kommunista Pártnak ajánlotta fel tehetségét. 1945-ben ugyan börtönre ítélték, ám azonnal zárkaügynök lett, s élete további része ettől kezdve a kollaborálás jegyében folyt, éles szélsőbal fordulattal. Kiszabadulása után is a párt rendelkezésére állt: plakátokat tervezett, lelkesen súgott be, sőt, 1956 után még külföldre is kitelepítették ügynöknek – igaz, megbízhatatlannak bizonyult. S mindeme életpályát a rendszerváltás után lelkesen nyilatkozó, s mindeközben – ki hinné – rabbiportrékat festő nyugdíjasként zárta… Életében benne van az egész század.

Friss Ungváry: 2013, itt írtam róla

A könyvben még két tanulmány kapcsolódik a magyar történelemhez. Az első azt mutatja be, hogy akarta beszervezni a magyar titkosszolgálat a többször is hazánkba látogató, ma már elismert és lovaggá ütött brit történészt, Martin Gilbertet. Vajon ki csapott be kit? Mi volt Gilbert akkoriban? Megtévedt kapitalista, aki csak az utolsó percben húzta ki a fejét a magyar állambiztonság hurkából? Vagy épp gátlástalan potyázó, aki lelkesen élvezte a beszervezési célú országjárást és költötte a magyar állam pénzét, magában mosolyogva a körülötte sürgölődő ügynökökön? Vagy épp a brit titkosszolgálat embere, egy sikeres ellenjátszma folytatója? Jó kérdés…

Mint ahogy az is, milyen jogon merészelt a szocialista magyar állam hasznot húzni a magyar zsidóság szenvedéseiből… A Kárpótlás és kifosztás közt című tanulmányból ugyanis kiderül, amikor Németország bejelentette, hajlandó magas kárpótlást fizetni mindazoknak, akik a megfelelő űrlapokon benyújtják kárigényüket a tőlük a németek által elkobzott javak ellentételezésére, a magyar szervek egész hivatalt és több szövetséget hoztak létre a zsidók „segítésére”. Ezek a szervezetek azonban arra igyekezték rávenni – sok esetben sikerrel – a holokauszt túlélőit, hogy a tőlük többnyire még Magyarországon elvett – és az új magyar állam által vissza soha nem adott – értékeiket is a németeken kérjék számon. A tökéletes cinizmussal, sőt, az egykori áldozatok megfigyelésével, kényszerítésével és zaklatásával folyó eljárásnak egy célja volt: valutát szerezni a magyar államnak. A kárpótlást ugyanis német márkában kapták, ám magyar forintban adták ki az áldozatoknak, akiket ezért arra kényszerítettek, hogy hazudjanak egyébként megtörtént és jóvátehetetlen szenvedéseikről. A felelőtlen és rövidlátó történelemhamisítás nemcsak a holokauszt túlélőit gyötörte meg, a történetekről való közbeszédet tette lehetetlenné és a német államkasszát csapolta meg, de kiváló táptalaját adja a mai önfelmentők érvelésének is. Hiszen-e hamisított papírok alapján a hazai rendőrség, a csendőrség, sőt, szinte egyetlen magyar sem vett részt a zsidóság módszeres kifosztásában és deportálásában…

Friss Ungváry: 2013, itt írtam róla

A kötet további részét egy Hitler tábornokainak háborús felelősségével foglalkozó izgalmas áttekintés, a sokak által tisztelt Rommel tábornok pályaképe és három közéleti témájú tanulmány teszi ki: utóbbiak a Terror Házáról, az új magyar alaptörvényről és a készülőben lévő megszállási emlékműről szólnak. Valamennyiükben közös azonban, hogy erkölcs, felelősség, történelmi emlékezet és történelemhamisítás témájában azonos álláspontot képviselnek.

Ahogy az egész könyv is. Bár témái sokfélék, alapkérdése: mit is kezdjünk múltunkkal, ami még alig lett múlttá. Hogyan szemléljük? Mert két dolog biztos. Egyrészt, ahogyan Hitler tábornokait sem mentette fel az, hogy parancsra tették, amit tettek, vagy ahogyan a magyar zsidóság elhurcolása és elpusztítása alól sem menthetjük fel magunkat azzal, hogy mindent a németek követtek el, úgy történelmünk egyetlen eseményére sem mondhatjuk azt, hogy mivel az kellemetlen, tragikus, vagy netán bűntett, valójában nem is történt meg velünk, nem is része a magyarság történetének. Egész történelmünket vállalni kell. Másrészt a múltat pontosan és részletesen kell feltárni, hogy megérthessük. Ahogy a valóságban nincsenek fekete-fehér jellemek, és mesébe illően vagy csak jó, vagy csak rossz szereplők, úgy a huszadik századi történelemben is gyakran fordul elő, hogy ugyanaz a személy az egyik helyzetben tettes, a másikban áldozat. Csak akkor dolgoztuk fel a múltat, ha a mesék ördög-angyal relációja helyett árnyalt és bonyolult kép bontakozik ki előttünk. Amelynek az elemeit ugyan nehéz politikai zászlókra tűzni, viszont segíti, hogy egész múltunk feltáruljon előttünk. Ehhez kellenek a jó történészek. Ehhez kell Ungváry Krisztián új könyve is.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? - Feltáratlan fejezetek a XX. század történelméből
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én   

1943. Vége a háborúnak. Legalább is az olasz kisváros, Adano számára. A fasisztákat kiverték, a harcok véget értek, mostantól az amerikaiak biztosítják a kisváros ellátását, törvényességét és békéjét. Hullák az utcákon, füstölgő romok, megszűnt ellátás, gyászoló családok… Vajon mi lehet az, ami leginkább szükséges ebben a posztapokaliptikus helyzetben?

Victor Joppolo őrnagy szeretne mindent megtenni, hogy Adano lakói újra boldogok legyenek, és ezt a boldogságot az amerikaiaknak köszönhessék. Amikor aztán először találkozik Adano képviselőjével, Zito Giovannival (aki állítása szerint évek óta antifasiszta, amit kissé beárnyékol az, hogy még néhány napja is altiszt volt a városházán), és a kis emberke karlendítéssel és Éljen Roosevelt köszönéssel üdvözli, Joppolónak igencsak meglepő élményben van része. Zito szerint ugyanis ezek Adano panaszai, sorrendben: „Három napja nincs kenyér. A fontos emberek mind elszeleltek, és rám hagyták a Palazzo védelmét. A hullák bűzlenek, különösen a Piazza San Angelón. Néhányan megbetegedtek, mert a vízszállítók a repülőgépek miatt napok óta nem mertek vízért menni. A győzelemben nem hiszünk. És a harangunk is odavan.” Tekintve, hogy az amerikaiaknak van élelmiszerük, épp átvenni készülnek a város irányítását, így természetesen órákon belül el fogják temettetni a halottakat, víz újra van, viszont az olaszoknak egyszer s mindenkorra meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy elvesztették a háborút – igazából egyetlen feladat kínálkozik Joppolo őrnagy számára: hogy visszaszerezze Adano harangját… Amiről hamarosan kiderül, nem is olyan egyszerű feladat.

A könyv szerzője, John Hersey (1914-1993) Pulitzer-díjas amerikai író és újságíró, huszonnégy könyv szerzője. Amerikában harmadik és negyedik kötete, az 1944-ben írt Harangot Adanónak, a szerző első regénye, és az 1946-os Hirosima című dokumentumregény tette vitathatatlanul híressé és elismertté. Az utóbbi műtől (is) eredeztetik a New Journalismnek nevezett írói-újságírói stílust, amely a hatvanas évekre ért divatja csúcsára az amerikai irodalomban és újságírásban. Az adanói harang története pedig 1945-ben Pulitzer-díjat hozott harmincéves szerzőjének. A két mű olyan nagy nemzetközi sikert aratott, hogy a második világháború utáni koalíciós időkben még nálunk is kiadták: az elsőt Az adanói harang címen 1948-ban, a Hirosimát pedig szinte azonnal a megjelenésekor, 1947-ben. Ezután azonban az amerikai Hersey 1971-ig nem jelenhetett meg nálunk.

A Harangot Adanónak méltán ért el nagy sikert hazájában. Egyszerre humoros és érzelmes kisvárosi történet, és a háborúnak, vesztesek és győztesek relációjának egy egészen sajátos, szimbolikus, megható, mégis erősen szatirikus ábrázolása. Adano több mint egy évtizedig volt fasiszta kisváros. Az, ahogyan Joppolo őrnagy vezetésével megpróbál demokratikus kisváros lenni, egyszerre abszurd, tragikus és komikus. Míg a magyar kiadás 1982-es fülszövege még kinevetteti a történetnek ezt a vetületét („Victor Joppolo őrnagy, a városka amerikai katonai parancsnoka fejébe veszi, hogy demokráciára fogja „tanítani” minden rangú, rendű, s nemű lakóit, akik túlságosan is hozzászoktak a fasizmus parancsuralmához.” – írja a fülszövegíró.), talán ez a legérdekesebb. Herseynek ugyanis pátosztalanul sikerül írni hazaszeretetről, jóakaratról és bizarr szituációkról, amelyek abból erednek, hogy ha egy diktatúrában éltünk évekig, egy szabad világban is úgy cselekszünk, mintha még tartana a diktatúra… Mindezt úgy megírni, hogy a második világháború még javában folyik, fantasztikus írói teljesítmény.

Talán igaza van Churchillnek, amikor valami olyasmit állít, a demokrácia a kormányzat rossz formája, csak még nem találtak ki jobbat nála. A Harangot Adanónak humoros és szívmelengető háborús olvasmány, amely azonban hitet tesz amellett, hogy még az anomáliákkal működő szabadság is jobb bármiféle tekintély- és parancsuralomnál. S hogy Adano megkapja-e a harangját? Kiderül a regényből.


A cikk az Ekultura.hu-n: John Hersey: Harangot Adanónak
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én    

Nem elegáns egy könyvajánlót hosszú idézettel kezdeni, de ezúttal muszáj. Gobbi Hilda életrajzi könyvének, a Közbennek bevezető sorai következnek, melyek egy bájos csecsemőfotó alá íródtak. „Ez a kép nem mond semmit, talán csak azt, hogy szűzen és meztelenül jöttem a világra. És mégis – ha jól megnézem: egész gyerekkorom tükörképe ez a fotó. Mivel jelezze egy család meztelen kis kölykének társadalmi helyzetét? Az én esetemben a főkötővel. Csipke, kis kokárda, szalag – nagyobb, mint a gyerek feje – a szegény ember pamutmaradékból kötött lapos kis sipkája helyett. Az a főkötő volt az akkori kor újszülöttjének státusszimbóluma. Brunhuber Manó híres budai fényképész cégjelezte a fotót. – De szebb a kép, ha a rémült kicsi lába boldogan kalimpál a levegőben – mi sem egyszerűbb –, kefét alája! Hát igen. Azt hiszem, ez a kefe is szimbólum! Én fölemeltem a lábamat a szúró, bántó, alattomos sörte fölül – ezt a szokásomat egész életemben megtartottam, hogy élni tudjak. Hála: Brunhuber Manónak.”

És hogy miért kellett ezt idézni? Mert egyébként nehezebben tudnám leírni, miért érdemes elolvasni Gobbi Hilda könyvét, akár újra és újra. Ez az in medias res, csevegő hangú, korfestő és ironikus részlet talán jobban jellemzi az egész könyvet, mint néhány dicsérő szó. Belőle talán látszik, hogy amellett, hogy igazi, nagybetűs színész-önéletrajz, a Közben nagyon, nagyon jó olvasmány is. Egyrészt azért, mert Gobbi Hildának van miről mesélnie. Másrészt, mert kiderül róla, hogy remek író.

A Gobbi család tagjai fantasztikus életutakat futottak be. A színésznő dédapja, Gobbi Luigi, a mantovai muzsikus, olasz hegedűművész volt: apja katonatiszt, anyja grófnő. Mivel művész kívánt lenni, otthagyta előkelő környezetét és Magyarországra költözött. Róth Mária bécsi énekesnőt vette feleségül, akit szülei kitagadtak, s aki ifjan halt meg. Fiuk, Alajos, Gobbi Hilda nagyapja szintén hegedűművész lett, Erkel barátja, a Nemzeti Színház első hegedűse. (Két testvére is zenei pályára lépett: Adél énekesnő, Henrik zongoraművész, játékával nem egyszer Liszt partnere volt.) Alajos feleségül egy thüringiai gyároslányt választott magának, Weis Jozephát, a hideg szívtelenség mintapéldáját. Ezzel szemben a színésznő anyai nagyszülei mások voltak: a nagyapa bécsi üzletember, felesége, akitől gyorsan elvált, lengyel arisztokrata. Ahogy Gobbi Hilda írja: „Mélyen átélt magyarságomnak alighanem az az igazi oka, hogy alig van magyar vér rosszul csörgedező ereimben.”

Ebből a színes és különleges családból származott az apa, Gobbi Ede üzletember, a háború alatt százados, munkaszolgálatos parancsnok – és embermentő, aki több száz embert óvott meg a deportálástól, a Dunába lövéstől, látott el hamis papírokkal és rejtett el. És, aki otthagyta a családját, s képtelen volt elviselni, hogy a lánya színésznek tanul, mégis, A sasfiók sikere után táviratot küldött neki: „Elismerem, győztél. Apád.” Mellette ott áll az anya, Schneckenburger Margit, akinek gyönyörű emléket állít a könyv történeteivel, és egy fotójával is, amelyen kopott, tépett szélű franciakártyák láthatók: „Anyám vetőkártyája – ebből éltünk” – szól a képaláírás. E különleges családtagokról megannyi történet sorakozik a kötet lapjain: ám főleg az első harmincon… És háromszázharminc van… Ezután ugyanis következik Gobbi Hilda igazi családjának, a Színháznak a története.

Gobbi Hilda színészpályája az egyik legkülönlegesebb azok közül, amit magyar színésznő megélt. 1932-ben vették fel a Főiskolára, és már növendékként fontos szerepeket játszhatott el. 1935-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz, melyet egészen 1960-ig el sem hagyott, majd 1970 és 1982 között ismét társulatában játszott. Első nagy sikere huszonkét éves korában egy öregasszony volt (beugrott a szerepbe), s ettől kezdve a legváltozatosabb karaktereket osztották rá: királynőket, amikor királylány korú volt, kortalan és százhat éves öregasszonyokat, felnőtt lányos anyákat, amikor még maga is csak harminc felé járt, boszorkányokat, vénlányokat… Mindet másképpen játszotta, s eközben újra és újra talált magának olyan szerepeket, melyekben egészen más lehetett. Akkor játszotta York hercegnét a III. Richárdban, amikor Nyilas Misit a Légy jó mindhaláligban. Nagy sikerében, A sasfiókban Napóleon fia volt, a huszonkét éves reichstadti herceg, s ugyazokban a hetekben játszotta Jávor Pál oldalán Aase anyót a Peer Gyntben. Ennek következtében egész további életében szinte kortalan maradt, nagyon szép és nagyon rút, öreg és fiatal egyszerre, „a Gobbi”. Olyan, mint ő, nem volt más, és soha nem is lehet.

Ő volt az első színésznő, akinek a nevét megjegyeztem. Akkoriban a rádióújság még közölt szereposztásokat, így aztán ki tudtam nézni magamnak előre azokat a filmeket, amikben kapott egy kis szerepet. Persze a Mágnás Miska lett az azonnali kedvencem, ahol Gobbi a kleptomániás öreg grófné szerepében látható, s végre egy kis botrányt szeretne maga körül… De egészen felejthetetlen volt a Különös házasságban, a Rokonokban, a Hannibál tanár úrban vagy Az aranyemberben és az Egy magyar nábobban is (utóbbi aprócska szerep, de egészen fergeteges). S nagyon szeretem a Zsurzs Éva rendezte A helység kalapácsában, amelyben természetesen csúf öregasszonyt alakít, a szerencsétlen lágyszívű kántor feleségét, Amazontermészetű Mártát, s amelyik film – talán – őriz valamit abból a viharos komédiázó kedvből, amely színpadon is jellemezte.

Színpadi és szerepfurcsaságai mellett azonban Gobbi Hilda személyes élete is különleges volt. Azt gondolom, ő a háború alatti ellenállás talán egyetlen olyan baloldali (mondjuk ki, kommunista) elkötelezettségű figurája, aki ma is vállalható mindenki számára. Vitathatatlan, hogy ezért a háború után igencsak közel lehetett a tűzhöz, s ha nem lett volna olyan karakán, okos és messzire látó, őt is bemocskolhatta vagy elsodorhatta volna a személyi kultusz időszaka. Ehelyett színésztársai előtt is tisztán vészelte át a Rákosi-korszakot, sőt, jó néhány pályatársa sorsát ő fordította jobbra, amikor még hatalmában állt. A könyvben számos helyen esik szó az ellenállásról, a színészek háború alatti kínjairól és kalandjairól, illegalitásról, majd a színház háború utáni újjászervezéséről és kényszerű "átnevelődéséről". De ilyen, mozgósítóan röviden megírt történetek is akadnak a korszakból: „Timárt (Timár József), akit a Horthy-bíróság antifasizmusa miatt fogott perbe, most fasiszta magatartás vádjával illették. Ezek után Timár vidéki színháznál szeretett volna elhelyezkedni – miután szakmája, évtizedek óta mégiscsak a színészet volt. Ezt is megtagadták. Így lett az ország egyik legnagyobb művésze vasesztergályos átképzős!” Dátum: 1950.

A mozaikos szerkesztésű kötet Gobbi szívének kedves fogalmak közé szerveződik (Családok, Kocsmák, Emberek, Háborúk, Otthonok, Temetők), s csodálatos emléket állít számos színésznek a Nemzetiből és máshonnan: Timár Józsefnek, Somlay Artúrnak, Bajor Gizinek, Tőkés Annának, Dayka Margitnak és még hosszan lehetne sorolni. Megtudhatjuk, mi volt Gobbi véleménye a modorosságról, a dupla szereposztásról, a színházi kritikáról, a politikáról, a halálról. Olvashatunk arról, hogyan és miért hozta létre 1974-ben a Bajor Gizi Színészmúzeumot, vagy hogy miként költöztette be az Ódry Árpád Színészotthonba 1951-ben, egyetlen nem színházi dolgozóként a kilencvenkilenc éves Probstner Zsófiát, vagyis Szinyei Merse Pálnét, a Lilaruhás nő modelljét.

Gobbi Hilda mesél, s történetét nehéz abbahagyni. A Közben semmit sem öregedett 1982, első megjelenése óta, pedig a világ igazán nagyot fordult azóta. Gobbi Hilda művészete örök, s aki szerette őt, vagy szereti a színházat, ma is bízvást élvezni fogja ezt a könyvet.

A cikk az Ekultura.hu-n: Gobbi Hilda: Közben
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én     

Képek forrásai: innen, innen, innen, innen, innen, innen, innen.
Link: Góg Laura: Tolnay 100

Száguldó harci szekerek, hófehér lovak, lobogó kék és vörös köpenyek, fanfárszó, Charlton Heston Ben-Hur szerepében… A Ben-Hur névről ma egészen biztosan mindenkinek az 1959-es, tizenegy Oscar-díjat nyert szuperfilm jut eszébe, s abból is feltétlenül a film egyik csúcspontja, a kocsiverseny jelenete, amelyet még azok is ismernek, akik egyébként nem is látták a filmet. A majdnem négyórás történelmi mozi ma is lenyűgöz monumentalitásával, csodálatos helyszíneivel, színes magasztosságával, és persze a benne szereplő színészek tehetségével. Charlton Heston, a Messalát játszó Stephen Boyd, vagy a különleges szépségű, a filmben Esztert alakító Hajá Harárit valószínűleg akkor is eszünkbe jut, ha a film alapjául szolgáló regényt, Lewis Wallace Ben-Hurját vesszük a kezünkbe.

Pedig a könyv egészen más. Egyrészt a regény nem foglalható össze annyiban, mint a film – a népszerűségében hozzá fogható késői utód, a Russel Crowe főszereplésével készült Gladiátor reklámszövegét kölcsönözve –: „A júdeai herceg, akiből gályarab lett, a gályarab, akiből római előkelő lett, a római előkelő, aki megnyerte a kocsiversenyt és bosszút állt a családjáért, a bosszúálló, aki megismerte Krisztust…” Wallace hatalmas munkája egy különös írói vívódás tanúbizonysága: a történet szerint a magát nem igazán vallásosnak tartó szerzőben akkor képződött meg a cselekmény vázlata, amikor hosszasan beszélgetett egy ateistával. Így azután a könyv folyamatos párbeszédet folytat mindazzal, amit a Bibliából ismerhetünk. Felléptet, de másképpen rajzol meg bibliai szereplőket, kívülről, új szemszögből ábrázolja az újszövetségi, üdvtörténeti eseményeket, s igyekszik új, mégis hiteles képet rajzolni a titokzatos Jézusról is. Másrészt nemes pátosszal és klasszikus fordulatossággal szövi szereplői történetét, akikkel – ahogy az már a megfilmesítések természete – rengeteg olyan dolog történik, ami a film forgatókönyvébe nem fért bele. (Egyikébe sem, ugyanis bár a leghíresebb Ben-Hur az 1959-es és az 1925-ös némafilm Ramon Novarróval, de van egy 1907-es és egy 2010-es változat is.)

A keresztény tartalom és a szövevényesség mellett azért is érdemes hozzányúlni az eredeti könyvhöz, mivel írója olyasvalaki, aki igazán érdeklődött a történelem és a hadászat iránt. Nem egy amerikai elemzője szerint a regényen meglátszik, hogy írója, Lew Wallace (1827-1905) ügyvédnek tanult, ügyészként dolgozott, illetve az amerikai polgárháborúban részt véve tábornoki rangig vitte, s számos híres ütközetben és csatában vett részt. Az már csak érdekesség, hogy kortársai őt tartották felelősnek a shiloh-i ütközet elvesztéséért (amiben biztosan nem volt igazuk), továbbá ő volt a kormányzó, amikor a hírhedt és legendás pisztolyhős, Billy, a Kölyök kegyelmi kérvényét elutasították (amiben viszont valószínűleg Wallace-nak nem volt igaza). Egy hihetetlenül érdekes személyiségű, ám (nálunk, magyaroknál) méltatlanul elfelejtett szerző könyve tehát a Ben-Hur, amely megérdemli az újrafelfedezést.

Amit azonban hozzá kell tenni mindehhez, az, hogy a Ben Hur nagyon megérdemelne egy újrafordítást is. Jelenleg ugyanis két változatban olvasható. Az egyik a magát „reprint jellegűnek” nevező változat, amely Szekrényi Lajos 1895-ös fordítását adja újraszedve, Pataky László szép festményeivel kísérve. Ez a bejegyzés is ezt a könyvet ajánlja. A másik, amely azt az 1920-as szövegváltozatot tartalmazza, amelyet Szekrényi fordításnak átdolgozásával Zigány Árpád készített. Ez a Fapadoskönyv Kiadónál és a Quattrocentónál kapható, e-könyvben is. Az előbbi százhúsz, az utóbbi csak mintegy kilencvenöt éves… Igaz, a Szent István Társulat a nyolcvanas években számos utánnyomásban bocsátotta az olvasók rendelkezésére az addig mellőzött regényt, ám e kiadás szövege is csak a Szekrényi és Zigány által átdolgozott szöveg Szeghalmi Elemér általi átdolgozása volt...

Így miközben mindenkinek ajánlom Lewis Wallace művét, reménykedem. Hátha valakiben felötlik a gondolat, hogy le szeretné fordítani mai magyar nyelvre és csonkítatlanul azt a regényt, amely 1880-tól, első kiadásától egészen az Elfújta a szél 1936-os megjelenéséig a legnagyobb példányszámban megvásárolt amerikai regény volt, s az 1959-es filmrevitelkor még az Elfújta a szél kiadási adatait is megelőzte…


A cikk az Ekultura.hu-n: Lewis Wallace: Ben-Hur
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én     

Miközben hallatlan élvezettel olvasom Sándor Klára Nyelvrokonság és hunhagyomány című vaskos kötetét (melyet azért vettem kézbe, mert nem tudtam betelni a szerző idei új könyvével, A székely írás nyomábannal), elgondolkodtam, milyen könyveket is szeretek nagyon a kötetek kiadójától, a Typotextől (amelyet valami fura késztetésnek engedelmeskedve mindeki Typotextnek akar hívni a környezetemben, így néha sajnos még én is...). Aki szorgosan látogatja a blogot, tudja, hogy a Science in Fiction szépirodalmi sorozatnak rendszeres olvasója és rajongója vagyok: ezek a kötetek természetesen polcom díszei. Most azonban a tudományos és népszerűsítő könyvek közül válogattam ki azt az ötöt és még ötöt, amely a kedvencem.

Erik Hornung: Az egy és a sok - Az óegyiptomi istenvilág
A bázeli egyetem professor emeritusának (*1933) könyve élvezetesen olvasható bevezetés az ókori Egyiptom isteneinek és kultuszainak világába, amely ugyanakkor túllép a népszerű ismeretterjesztő kereteken. Vagyis aki érdeklődésből közelít, az még fel tud kapaszkodni a szintjére, aki viszont szakmai szemmel olvassa, szintén kiválónak fogja találni. A csodás illusztrációk, okos levezetések, az időnként felsejlő humor és a nagyívű, lendületes áttekintés kedvenc olvasmányommá avatta: most, hogy írok róla, megint olvasni támadt kedvem... Kedvenc részem az Ehnaton egy(?)istenhitéről szóló kitekintés, amelyet tízszeres terjedelemben is elfogadtam volna. Ehnatonról, az Aton-reformerről olyan kevés okosat lehet olvasni magyar nyelven, és annyi butaságot, hogy egészen üdítő volt Hornung új (nekem új) szemlélete. De tulajdonképpen az egész kötet csupa meglepetés, felfedezés, kalandozás egy világban, ahol nemcsak minden mindennel összefügg, de ugyanaz a dolog kétféle érvényes értelmezést is nyerhet, egyszerre (komplementer gondolkodásmód). Hornung világos magyarázatai olyan teológiá(k)ba vezetnek be, amely(ek) egyáltalán nem akar(nak) olyan precízen és csinosan logikus(ak) lenni, mint a görög filozófia. Viszont annál izgalmasabb ez az óegyiptomi istenvilág.

Kapitánffy István: Hungarobyzantina
A magyar bizantinológia sokáig méltatlanul hallgatásra ítélt tehetsége élete végén kapott lehetőséget, hogy megvédje kandidátusi értekezésbe oltott életművét, amely nagy jelentőségű fejezetekkel gazdagította a magyar történettudományt. Kapitánffy rövid élete (1932-1997) és a mellőzések és meghurcoltatások ellenére fantasztikus tudományos pályát futott be: hiába, hogy miután Moravcsik Gyula tanítványaként végzett, 1955 és 1974 között még csak nem is foglalkozhatott a szakmájával (általános iskolai, majd gimnáziumi tanár, végül a Tankönyvkiadó szerkesztője volt), végül révbe érve az ELTE görög tanszékén, tanítva az Eötvös Collégiumban, majd részt vállalva a Pámány Péter Katolikus Egyetem Középkortudományi Intézetének létrehozásában, igazi tanítványokat nevelhetett ki. A könyv kandidátusi értekezését és legizgalmasabb tanulmányait tartalmazza: krónikáink, gestáink apró részleteiről, követjárásokról, legendákról, Hunyadi János és Bizánc kapcsolatáról... 

Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! - Egy nagy nyelv rövid története
Könyv a latin nyelv történetéről, amely bestsellerré vált... Ilyesmit is nehéz elképzelni... Márpedig létezése tény: a német szerző, a müncheni egyetem nyugalmazott klasszika-filológusa a legkevésbé sem papírszagú áttekintést tett le az asztalra. A könyv nemcsak címében állítja, hogy a latin nemhogy nem halt ki, de mióta ókori története véget ért, valahogy élőbb, mint valaha - de maga is telve van élettel, humorral és meglepetésekkel.  Már azzal megragadott, amikor volt képe teljesen latin bevezetővel fogadni: hát még, amikor rájöttem, hogy megkopott tudásommal is értem az első bekezdést (persze nem kell megijedni, a szerző mindent azonnal fordításban is megad). Ám állandó késztetése, hogy az olvasót a latinról való elmélkedés mellett a latinul elmélkedésre is rávegye: szerinte ugyanis ez gyerekjáték. És minél tovább olvas az ember tojásokról (lásd ab ovo), provinciákról, hízelgő költőkről, elfelejtett színdarabokról, versmértékekről, hattyúkról és dühös oktatókról, annál inkább hajlamos ezt elhinni a könyv írójának. Mert ha a latin nem valami hihetetlenül izgalmas és bájos dolog, mégis hogyan kerülnének efféle címek a kötetbe: Pompeii falainál hallgatózunk, Középlatin: a nyelv, ami nincs, Tanulhatnak nők is latinul?, A formális műveltség tánciskolája, Latin a kortárs zenében? Különösen nagy ajándék az a rész, ahol Stroh megmutatja, milyen könnyen alkalmazható a latin a mához is: lehet rajta gondolkozni, mi az a tenniludium, a sedes electronica, az atocium vagy a Tela Totius Terrae. (Megfejtés a bejegyzés végén. 1) Persze hangsúlyozza, a játék, az játék, mégpedig kemény szabályokkal, vagyis sokszor nem egy szó egy másik szó fordítása. Példa: Sigmund Freud elsőként fedezte fel a szexualitás szerepét az álmok értelmezésében. Kerülendő: sexualitas. Megoldás: Sigmundus Freud quid Venus (libido Veneria) in somniis interpretandis valeret primus cognovit.

David Norman: Kis dinókönyv nagyoknak
Dinók: mindenhol ott vannak a matricás albumoktól a mozin keresztül a műanyag kulcstartó-figurákig. De vajon ténylegesen mennyit tudunk ezekről a lényekről, akik 225 millió évvel ezelőtt tűntek fel és 65 millió évvel ezelőttig uralták a Földet? Én azt hittem, sokat tudok: hiszen hallottam már madár- és hüllőmedencéjű dinoszauruszokról, Richard Owenről, az első igazi dinókutatóról, különleges leletekről, nem is olyan buta növényevő óriásokról, sőt, a hadroszauruszok rezonáló tarajáról is. Tévedtem. Bár ez a könyvecske csak 200 apró oldalt tesz ki, rengeteg hihetetlenül izgalmas és vadonatfriss újdonsággal világította meg, mitől is érdekes a dinoszauruszok története. Az Iguanodon rekonstrukcióinak változásait követve megismerhetjük belőle a dinoszauruszkutatás nagy korszakait 1842-től napjainkig. Láthatjuk, hogyan megy át a dinoszaurusz-paleontológia dinoszaurusz-paleobiológiába, s hogyan újul meg. Cáfolatát kaphatjuk a hagyományos dinoszauruszképeknek, eltöprenghetünk azon, ismerünk-e egy dinoszauruszszívet, sőt, a rendszertanba is beavatást nyerhetünk. Kiderül, hogyan segíti a komputertomográfia, a lábnyomvizsgálat, a geokémia a dinoszauruszpk megismerését. No meg a koprolitkutatás (utóbbi nagyon bájos: megkövült dinószéklettel foglalkozik). Azt is megtudhatjuk, miért nem lehetséges jelenleg Jurassic Parkot csinálni, és miről mesél a Chicxulub-kráter. S mindezt logikusan, érdekfeszítően, röviden és szellemesen. Fontos figyelmeztetés azonban, hogy ez a kötet kis mérete és infantilis keménytábla-borítója ellenére felnőttkönyv. Persze egy érdeklődő gyereknek is izgalmas lehet. De reménykedem, hogy az ellentmondásos fedélkép és cím (az eredeti, komoly és visszafogott ez volt: Dinosaurs: A Very Short Introduction) egyetlen okos felnőttet sem tart vissza az utóbbi évek talán legjobb dinoszauruszos kötetétől.

Almár Iván - Galántai Zoltán: Ha jövő, akkor világűr
Két magyar, egy csillagász űrkutató, és egy tudománytörténész jövőkutató ülnek az asztalnál... Nem, ez nem egy vicc kezdete: ez az egyik kedvenc Typotex-könyvem alaphelyzete. Viszonylag ritka az olyan átfogó témájú, elméleteiben szabadon szárnyaló, mégis szigorúan tudományos könyv magyar szerzőtől, mint ez. A két szakember fel-felvet témákat, fejezetről fejezetre körüljárja, hol is tart most a kutatás és fejlesztés az űreszközök, az űrszemét, a Mars-kutatás, a terraformálás, a SETI vagy a csillagűrhajók témájával kapcsolatban, majd egymástól függetlenül, de egymással is vitázva fogalmazza meg saját álláspontját: és mi lesz ezután. Vajon milyen jövő vár az emberiségre, amely elkerülhetetlenül kimerészkedik a világűrbe? Egyáltalán, milyen ez a világűr? A sok képpel, fotóval, adattal kísért könyv enciklopédikus áttekintés, ugyanakkor egy pezsgő, élőben a szemünk előtt lejátszódó vita izgalmát kölcsönzi azoknak a napoknak, amelyek alatt elolvassuk.

Timothy Ferris: A világmindenség - Mai kozmológiai elméletek 
A Berkeley professor emeritusának élvezetes, logikus, kis lépésekkel hatalmas távolságokat meghaladó népszerűsítő összefoglalása a modern kozmológiáról. Egy könyv, amiben kis töprengés után minden magyarázatot értettem, mégis jobban próbára tett, nagyobb szellemi kalandra invitált olvasóként, mint mondjuk John Gribbin szokta.

Leon Lederman - Dick Teresi: Az isteni a-tom - Mi a kérdés, ha a válasz a Világegyetem?
A Nobel-díjas fizikus (és szerzőtársa) posztmodern, csevegő hangú összefoglalása az atomok, molekulák, részecskék és kvarkok történetéről. (Én csak azt az apróságot nem értem, ha angolul lehetett, magyarul miért nem maradhatott Azisteni részecske a cím. Az a-tom szellemes megoldásnak tűnhet, de csak annak, aki már elolvasta a könyvet, egyébként félrevezető.)

Carl Sagan: Korok és démonok
A szkeptikusok mindennapi olvasmányának is alkalmas kötet a zseniális tudós és tudománynépszerűsítő Sagan utolsó műve volt. Hallatlanul szórakoztatóan, megdöbbentően, néha szinte fizikai fájdalmat okozva mutatja be a posztmodern századfordulóra magabiztosan elterjedt sarlatánság, áltudományosság, tudományos babonaság és hitetlen hívőség különböző változatait, majd okos szóval és humorral száll hadba ellenük. Tudománypolitika, tudományszeretet, a tudomány felelőssége a fő témái: remélem, minél több ember felfedezi magának a kötetet.

Venetianer Pál: Génmódosított növények - Mire jók?
DNS, klónozás, géntechnológia... A mezőgazdasági GM-technológia sok vihart kavart témájához szól hozzá az okos, logikus felépítésű, rövid, ám sűrű és tömör szövegű, mégis közérthető könyvecske, ezúttal afelől a kérdés felől közelítve: mire jó mindez? Aki nem jutott még tovább a hisztérikus menekülés fázisán, nyugodtan közelebb merészkedhet a könyvhöz: ha nem is győzi meg a szerző, de legalább tisztában lesz a témával kapcsolatos összes pro és kontra érvvel.

Raymond Smullyan: Sherlock Holmes sakkrejtélyei
Egy eddig megíratlan detektívhistória a nagy nyomozóról, amelyben minden a sakktábla állásától függ. Az eszes feladványok agyafúrt kitalálója, a sokkönyves Smullyan ezúttal a sakkozás és Sherlock Holmes rajongóit bűvöli el rejtvényeivel: bár személyem a garancia rá, hogy a megbűvölődéshez sakkozni nem is kell olyan jól tudni...

(1) A latin szavak megfejtése: tenisz, e-mailcím, fogamzásgátló (a Vatikán találta meg Pliniusnál), WorldWideWeb.
Fontos információ még: a kiadó weboldalán a Kapitánffy-könyv kivételével mind a kilenc kapható. Továbbá mintaoldalak, hibajegyzék és recenziók is letölthetők mindegyikhez.

Maigret első nyomozása. Ha Georges Simenon nem írt volna később, visszatekintve középkorúan megteremtett hőse ifjúkorára egy ilyen című vaskos regényt, a Maigret és a furcsa idegen méltán viselhetné ezt a megtisztelő címet. Ez a történet volt ugyanis az első, amelyből az újságolvasók megismerhették a pipázó felügyelőt (ekkor még nem főfelügyelőt, az Első Bevetési Csoportból). Simenon akkoriban hihetetlen termékenységgel ontotta regényhosszúságú történeteit, egy hónapban többet, évente tízet, húszat is akár: különös, hogy a sok azóta elfelejtett figura között milyen biztos kézzel alkotta meg Maigret egy tömbből faragott, maradandó alakját. Hiába volt azonban újságközlésben ez az első írás, furamód Simenon kötetben csak jóval később, 1931 májusában jelentette meg, így a legelső Maigret-könyv címet elbitorolta előle a magyarul korábban már megjelent Maigret és a félarcú ember. Sőt, Pietr, a lett, a veszedelmes bűnöző története végül csak ötödikként került a regényolvasók kezébe.

Pedig igazán izgalmas ez az ősforrás krimirejtély: benne ugyanis Maigret hiába van hosszú ideje a nyomában a nemzetközileg ismert bűnözőnek, s hiába tanúja kis híján a halálának is, nemsokára azzal kell szembesülnie, hogy a lett továbbra is életben van, sőt gyilkol, rabol és konspirál. Hogy lehet Pietrből, a lettből kettő: és melyik az igazi? Mit akar valójában a különös milliomos, aki együtt iszogatott a kettesszámú Pietrrel, majd – eltűnt? Mi a célja a hazugságoknak és megtévesztéseknek, melyekkel a felügyelő szembesül? Miközben választ keresünk a kérdésekre, annak is tanúi lehetünk, amint Simenon olyat tesz, amit soha később: akciójeleneteket illeszt a cselekménybe, hagyja bosszankodni a felügyelőt, sőt, a cselekmény folyamán meggyilkoltatja Maigret egységének egyik ismerős tagját is… (Fanatikus rajongók vigasztalódhatnak azzal: mintha a későbbi kötetekben ezt megbánva feltámasztotta volna e barátunkat…)

Maigret épp olyan a könyvben, mint amilyennek ismerjük, és mégis más. Talán keményebb. Talán érzelmesebb. Ugyanolyan türelmes, kitartó és szinte eltompult, amikor gondolkozik, amilyen a későbbi regényekben lesz. Ám mutatkozik bűnbánónak és idegesnek is. Olajkályhák melegét élvezi, s még nem a megszokott párizsi lakásában lakik. A felesége, aki itt lép elénk először, még kispolgári(bb) háztartást visz: de már most is épp olyan odaadó tisztelője és kímélője férjének, mint a későbbi regényekben. Egyetlen fejezetben szerepel a kötetben, amely azzal zárul, amint Madame Maigret megkérdezi lelkiismeretével harcoló férjét: - Nem gyújtasz rá a pipára?– És úgy tűnik, ez tényleg segít a felügyelőnek ebben a minden későbbinél sötétebb, véresebb és komorabb ügyben.

Maigret-rajongóként boldog vagyok, hogy végre magyar nyelven is megjelent ez a különleges, első-de-mégsem-az történet: ráadásul kiváló fordításban. 2011 óta, vagyis amióta az Agave Könyvek átvette a Maigret-sorozat megjelentetését, idén jutott először három Maigret-kötet is egy évre. És még itt sincs a szilveszter... Ám aki most akarja kipróbálni a műfajt, az is nyugodtan választhatja ezt az első Maigret-kötetet olvasmányul: már itt is azt kapja, ami a recept lényege: Maigret fölöttébb állandó és fölöttébb megnyugtató alakját egy fölöttébb nyugtalanító és zavaros bűntény fölé magasodva.

A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simenon: Maigret és a furcsa idegen
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én    

Szövevényes detektívregény? Költői vallomás az íróvá válásról? Egyre fenyegetőbb hangulatú thriller? Egy amerikai kisváros természetrajza? Európai író látlelete az amerikai valóságról? Hihetetlenül fortélyosan megírt modern nagyregénykísérlet? A titkok és az elhallgatások könyve? Betekintés az írócsinálás és a modern média kulisszái mögé? Joël Dicker svájci szerző új könyvére valamennyi fenti meghatározás ráillik.

Az igazság a Harry Quebert ügyben 2012-ben jelent meg, s azonnal elnyerte a Francia Akadémia irodalmi díját. Szemtelenül fiatal szerzője 27 éves volt, amikor e második regényéből mintegy egymillió példányt adtak el. Nem véletlen, hogy a könyv főhőse is fiatal író, aki épp második nagyregényét igyekszik megírni, hogy vitathatatlanná tegye vele írói sikereit. Marcus Goldman világában minden az írásról szól: minden élményét, cselekedetét és kapcsolatát ennek rendeli alá. Ugyanakkor gyerekkora óta ő a Nagymenő, a mindig sikeres főszereplő, aki diadalait úgy aratja, hogy jól meggondoltan a kisebb ellenállás felé halad. Vajon képes-e valóban nagy könyvet írni?

A témához minden adott. Goldman ugyanis feleleveníti régi barátságát egyetemi professzorával, Harry Queberttel, épp akkor, amikor a férfit gyilkossággal vádolják. A tizenöt éves Nola Kellergan 1975-ben tűnt el, nem sokkal azelőtt, hogy az akkor még csak alig középkorú Quebert véglegesen befutott szenzációs nagyregényével, A bajok eredete című, áthallásos szerelmi történettel. Most viszont az író kertjéből kerül elő a lány holtteste, ráadásul Nola táskájában megtalálják a könyv kéziratát, fedelén az író ajánlásával. Gyilkos-e Harry Quebert vagy valaki más próbálja gyanúba keverni? Mit tudott Nola róla, a könyvéről és másokról? Mit szól a kisváros ahhoz, hogy a neves író, akit mindig is megvetettek a diáklány iránt érzett szerelméért, a jelek szerint kertjében őrizgette Nola csontjait? Vajon mire képes a szerelem?

És mire képes Marcus a jó sztoriért? Goldman nyomozni kezd, s egyre újabb és újabb szereplőket ismerünk meg Harry régi szerelmétől a régi ügyben eljáró rendőrtiszteken keresztül Nola különösen viselkedő, lelkész apjáig és egy különc háztulajdonosig. Mind ismerték Nolát, mind ismerik a város évtizedek óta elhallgatott igazságait balesetekről, szerelmekről, további gyilkosságokról. Marcus nyomoz, mi pedig egyre újabb és újabb változataival találkozhatunk a nagybetűs Igazságnak. De vajon melyik közülük a valódi?

A történet azonban nem csak íróvá válásról és nyomozásról szól. Aki kinyitja a könyvet, azonnal észreveheti, miként űzi irodalmi játékait az ifjú író olvasóival. Az időugrások, a visszafelé vezetett fejezet-sorszámozás (amely harminceggyel kezdődik), a mottóul választott gyöngyszemek Quebert és Goldman beszélgetéseiből arról, hogyan is írjunk jó könyvet, s a szerkesztési mód, mellyel az egyes fejezetek technikailag meg is felelnek e mottóknak, mindez félig-meddig lehetetlenné teszi, hogy egyszerű thrillerként, pusztán fordulatos krimiként olvassuk Nola és Quebert, a lány és a kézirat kibontakozó történetét. Szemünk előtt születik egy regény: s lassanként a regény írása érdekesebbé válik a valóságnál. Jobban izgulunk azért, hogy az igazság Goldman-féle változata sikeres legyen a könyváruházak listáján, mint hogy megtudjuk, hogyan és miért kellett meghalnia Nolának, s még három embernek… Holott nem valószínű, hogy ez így van rendjén…

Joël Dicker élettel és halállal, olvasóval és művel, szöveggel és irodalommal játszik lendületes és izgalmas könyvében. Az igazság a Harry Quebert ügyben egy, furcsa módon a vártnál sokkal olvashatóbb posztmodern nagyregény, amely sikerrel tesz úgy, mintha vaskos krimi volna. Kár, hogy külső megformálása és magyar fülszövege eltakarja lényegét, s arra ítéli, hogy a Krimi, thriller feliratot viselő bolti asztalokon eltűnjön az Edgar Wallace újrakiadások tengerében. Érdemes megkeresni és kézbe venni: emlékezetes könyv.

A cikk az Ekultura.hu-n: Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

A mai bejegyzés a félig velencei, félig amerikai származású írónő, Marina Fiorato könyveiről szól. Hat regényről: amelyek csodálatos módon kivétel nélkül megjelentek magyarul. Érdeklődésem irántuk A Botticelli-titokkal kezdődött évekkel ezelőtt, s azóta is változatlanul tart. Valamennyi kötet közös különlegessége, hogy történelmi regény és itáliai helyszínen játszódik. A történetek azonban ahányan vannak, annyifélék, s a helyszínek is nagyon változatosak Velencétől Firenzéig, Saronnótól Sienáig. Nem mindenkinél arattak osztatlan sikert a könyvek: ki egy-két ténybeli tévedést kifogásol bennük, vagy a hangulatteremtő olasz szavak használatát, ki azt - amiről viszont inkább a magyar kiadás tehet -, hogy tele vannak fordítási hibákkal és (sok esetben teljesen felesleges vagy tudálékos) lábjegyzetekkel (1). Én mégis nagyon hálás vagyok az IPC kiadónak a regények megjelentetéséért, s semmiféle apró pontatlanság nem tud eltéríteni attól, hogy minden alkalommal élvezettel vegyem kézbe Marina Fiorato borzasztóan hangulatos és csavaros, igazán jó olvasmánynak bizonyuló könyveit.

A muránói üvegfúvó, 2010, The Glassblower of Murano, 2008
Jellemzés: Az írónő legelső kötete érdekes módon másodiknak, rögtön a nagy sikerű A Botticelli-titok után látott nálunk napvilágot. Ahhoz mérten biztosan csalódást okoz: már csak azért is, mert ebben Fiorato még a történet két idősíkjával kísérletezett, melyek közül a modern, mai világban játszódó kiábrándítóan közhelyesre sikerült. A történelmi azonban már ebben a regényben is hallatlanul izgalmas, romantikus és szövevényes, bár még férfi a főhőse.
Helyszín: Velence, Murano, Párizs. 
Időpont: 1678, és azt megelőző év(ek), 2008. 
Zsáner: történelmi regény (a múltban játszódó szál), szerelmi történet krimis beütéssel (a jelenben játszódó szál). 
Különleges szerep jut benne: a muranói üvegnek, egy több mint háromszáz éves levélnek, egy kisbabának. 
Ha illat lenne:jázminillat lebegne körülötte.

A Mandulaliget Madonnája, 2013, The Madonna of the Almonds, 2009
Jellemzés: Az elbűvölő, mégis sok részletében komor regény a szerelem és a művészet hatalmáról szól. Függetlenül attól, hogy írójának csak a második könyve, nekem a hatból ez a második kedvencem: remekül szerkesztett, szomorkásan szép történet pontos korrajzzal, sok meglepetéssel. Az emlékezetes szereplők, a két szálon futó cselekmény és a váratlan fordulatok rövidsége ellenére emlékezetes olvasmánnyá teszik. 
Helyszín: Saronno, Pavia. 
Időpont: 1525. 
Zsáner: történelmi regény, szerelmi történet. 
Különleges szerep jut benne: a Leonardo-tanítvány Bernardino Luini festőnek és műveinek, a paviai csatának és az Amaretto di Saronno mandulalikőrnek. 
Ha illata lenne: mandulalikőr aromáját érezném.

A Botticelli-titok, 2010, The Botticelli Secret, 2010 
Jellemzés: Parádésan jó, letehetetlenül izgalmas, abszolút lebilincselő, szókimondóan humoros, tisztességesen megtévesztő, szerelmesen kalandos történelmi krimi, amelyben minden Botticelli Primavera című képe körül forog. A két tökéletes főhős, a pap és az utcalány egész Itáliát végigutazza egy titok nyomában, miközben a regény nemcsak érdekes, de fergetegesen humoros, s néha realistán megdöbbentő is. Egyértelműen első számú kedvencem. 
Helyszín: Firenze, Pisa, Nápoly, Róma, Velence, Bolzano, Milánó, Genova. 
Időpont: 1481-1492. 
Zsáner: történelmi detektívregény, történelmi kalandregény, történelmi regény, szerelmi történet. 
Különleges szerep jut benne: Botticelli A tavasz című képének, Kolumbusznak és egy igazgyöngynek. 
Ha illat lenne: rózsa, ibolya, szegfű, gránátalma és mirtusz illata áradna belőle. 

Siena lánya, 2011, Daughter of Siena, 2011 
Jellemzés: Az írónő többi regényéhez hasonlítva talán ebben a legfojtóbb és legijesztőbb a titokban tartott, ám gátlástalan erőszak ábrázolása.A főhősnő, Pia belekeveredik a sienai városuraknak a hatalomért folyó harcába. A kiutat az elcserélt gyerekek, brutális politikai gyilkosságok és az arisztokrata házasságszerzés kőkemény világából csak a tragikus sorsú Medici-hercegnő, Violante jelentheti. 
Helyszín: Siena. 
Időpont: 1723-1724. 
Zsáner: történelmi regény, szerelmi történet. 
Különleges szerep jut benne: a Medicieknek, a sienai contradák (vagyis városnegyedek) embereinek és a sienai lóversenynek, a Palio dell'Assuntának. 
Ha illat lenne: rumos feketecsokoládé illata lengene körülötte.

A velencei szerződés, 2012, The Venetian Contract (The Venetian Bargain), 2012 
Jellemzés: A különleges főszereplőket választó történet egy nő és férfi találkozásáról szól. A lány török, pontosabban egy velencei nemeslány és egy török admirális gyermeke, a férfi velencei, ám senki sem ismeri, mivel ő a titokzatos pestisdoktor. Árulás, orvoslás, titkok, politikai cselszövés és két vallás és kultúra találkozása közepette halad előre Freya és Annibale története, ám nem tudni, milyen vég felé. 
Helyszín: Velence, Konstantinápoly, a Földközi-tenger. 
Időpont: 1576-1580. 
Zsáner: történelmi regény, szerelmi történet. 
Különleges szerep jut benne: a pestisnek, a Jelenések könyvének, Palladiónak. 
Ha illat lenne:levendula, fahéj és szegfűszeg keveredne benne egy titkos összetevővel.

Beatrice, 2014, Beatrice and Benedick, 2014 
Jellemzés: Különleges játék szerelemmel, hazugsággal és Shakespeare legjobb színdarabjaival. Az alapvetően a Sok hűhó semmiért című darabra épülő történet egybeszövi és átírja a Romeo és Júlia, és az Othello, a spanyol Armada Anglia elleni támadásának és az itáliai mórok üldözésének történetét, hogy egy nagyon különös kaleidoszkóp képe alakuljon ki belőle. A végeredmény nyugtalanító, ám különleges. 
Helyszín: Szicília, Messina, Monreale, Siracusa, Taormina, Madrid, Calais, Verona, Florencia. 
Időpont: 1588-1589. 
Zsáner: történelmi regény, szerelmi történet, posztmodern színdarab-parafrázis. 
Különleges szerep jut benne: a Shakespeare-daraboknak, a női egyenjogúságnak, a scopa nevű kártyajátéknak. 
Ha illat lenne: keserű narancs volna. 

(1) Ami a lábjegyzeteket illeti, azoktól én is szívesen szabadulnék. El tudnánk képzelni, hogy valahányszor egy angol helyszíneken játszódó könyv szövegében szerepel a Piccadilly, a Big Ben vagy a Trafalgar tér szó, kimerítő lábjegyzetet kapjunk arról, mi volt az a trafalgari csata, kiről nevezték el a nagy órát, vagy hogy a "Goodbye Piccadilly, Farewell Leicester Square" sor az It's a long way to Tipperaryben szerepel? Most képzeld el ugyanezt Canal Grandéval, Campanilével és Szent Márk térrel...

Link
Marina Fiorato regényei magyarul

Amikor befejeztem az olasz science-fiction-író, Valerio Evangelisti második Inkvizítor-regényét, szinte hatványo-zottan tört rám az az érzés, amit az első rész, az Indulj, Inkvizítor! olvastán éreztem. Egyszerűen nem tudtam rajtakapni az írót, hogyan is csinálja, mi a receptje, de letehetetlenül izgalmas, minden sorában érdekes történetet írt – úgy, hogy tulajdonképpen semmilyen hihetetlenül eredeti sci-fi ötletet sem talált ki hozzá. Több szálon futó, bonyolultan szerkesztett könyve szálanként olvasva szinte kiszámíthatóan halad előre. Azzal azonban, hogy a kötet fejezetei fel-alá ugrálnak időben és térben, történelemben és tudományban, titkok és rejtélyek között, végül olyan eredeti, sajátos, kiszámíthatatlanul különleges könyv jön létre, amit egy krimi izgalmával, a kalandregények iránti igaz lelkesedéssel, s filozófiai fejbólintásokkal kísérve lehet végigolvasni.

Az Örökké élj, Inkvizítor! ugyanúgy számos síkon és történelmi korban játszódik, mint elődje, szerkesztése azonban talán még kacifántosabb és meglepőbb. Jó ismerősünk, a fanatikusan keresztény, s a természetfeletti iránt nagy érdeklődést mutató inkvizítor, Nicolas Eymerich ezúttal egy katar eretnek szekta rejtőzködő tagjai után kutat a 14. század Franciaországában. Amikor azonban sikerül rálelnie az eltitkolt falura, különös, félig ember, félig állat lényekre, egy furcsa forrásra és ráadásképpen régi ismerősére talál: utóbbi azonban nem lehet valódi ember, hiszen akkor régen meg kellett volna halnia egy sok évvel korábban gyújtott máglya tüzében… Milyen erők rejtőznek a titokzatos Châtillonban? Mit imád valójában a katar és az albigens szekta, és mire képes érte? Igaza van-e Eymerichnek, az üldözőnek?

Miközben az egymás után sorjázó fejezetek ezekre a kérdésekre is választ adnak, a melléktörténetben 1937 náci kísérleti laboratóriumainak falai közül Hitler berlini bunkerjának végóráját végigszemlélve, az ötvenes évek dél-amerikai SS-kolóniáinak titkait megfejtve, 1968 Herkulesfürdőjéig, a rendszerváltó Románia emberi és tudományos káoszáig és napjaink focihuligán hippivilágáig jutva száguldhatunk végig a történelmen, mégpedig mindvégig az örök élet titkának nyomában. Közben ember formájú kutyák, menekülő náci vezérek, titokzatos jezsuita megfigyelők és misztikus hősnők kerülnek az utunkba: Valerio Evangelisti könyve mégis higgadtan, egy ezer darabos kirakót épp befejező mesterjátékos nyugalmával, minden bulváros-szenzációs csattanót kerülve vezet el a regény hihetetlen – és hihetetlenül jó – befejezéséhez.

Ahogyan az Indulj, Inkvizítor! elolvasása után a zseniálisan a könyvbe illesztett magyarázatok szinte meggyőztek arról, lehetséges lélekben magunkat megkettőzve űrutazni, ezúttal a legnagyobb örömmel merültem el a gondolatban, hogy lehetséges szervezett sejtosztódást elérni, s klónozással, a mutáns DNS szervezetbe ültetésével megakadályozni az öregedést… Ha ugyanis effélékről gondolkodunk, átlépve a mese és a valóság határát, alkalmunk lehet a dolog erkölcsi és filozófiai következményeivel is számot vetni…

Mindezt pedig egy fordulatos, korrekt, mégis sodróan fantáziadús történet során, társul szegődve minden idők legnépszerűbb inkvizítorához, Eymerich-hez. Az Örökké élj, Inkvizítor! tökéletes választ ad a kérdésre, hogyan kedvelhette meg az egész világ ezt a zord egyházi férfiút annyira, hogy kalandjairól mindmáig tíz regény, képregény és számítógépes játék is született. Az inkvizítor nemcsak valóságos történelmi személy, nemcsak a keresztény hit védelmezője a távoli idők Európájában – de minden idők emberi kíváncsiságának és misztikum iránti érdeklődésének szimbóluma is. Ki kívánhatna ennél többet?

A cikk az Ekultura.hu-n: Valerio Evangelisti: Örökké élj, Inkvizítor!
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés: kezdem azt hinni, hogy a magyar borító ezúttal sokkal hangulatosabb - az enyhe számítógépes-játék-beütés ellenére - mint az eredeti olasz. A szerző képe innen.

Gyilkos. Megvetendő, az emberi társadalomból kitaszított figura, akinek léte iszonyatot, értetlenkedést, utálkozást vált ki a többi emberből. Vagy: megértésre, elfogadásra váró, szerencsétlen, sorsüldözött személy, akinek elítéljük a tettét, de megpróbáljuk megérteni azt az útját, amely az ölésig sodorta…

Hans Kuperus. Holland orvos, Sneek kisvárosának köztiszteletben álló, házasember polgára. Csinos feleség férje, elegáns polgárlakás tulajdonosa, heti és havi szokások kényelemben élő rabja. A hazai biliárdkör reménybeli vezetője, az amszterdami Biológiai Társaság lelkes tagja. A férfi, aki egy névtelen levél hatására váratlanul hazatért, majd meggyilkolta feleségét és annak szeretőjét, a kérkedő grófot.

A gyilkos főszereplője nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Ölt, így egyértelmű, hogy vagy iszonyodnunk kellene tőle, vagy valamilyen okból sajnálni őt. Kuperus azonban különös figura. Tettének látszólag nincs igazi oka. Személyisége nem rendelkezik az állatias gyilkos taszító természetével. Arra a gyűlöletre, amely gyilkosságra sarkallta, semmilyen valódi indítéka nincs. Annyira nem érdekes ember, hogy megérje őt az olvasónak megvetni. De ahhoz sem elég emberi, hogy tettét vitatni, sorsát sajnálni kezdjük. Kuperus hideg, higgadt – semmilyen. Vajon hogyan és miért követett el kettős gyilkosságot? S vajon hogyan él tovább – kezdetben áldozatként, az eltűnt asszony férjeként, később feltételezett gyilkosként, aki ellen bizonyíték sehol sem akad, még később pedig…?

Simeon rövid regénye, amely egy gyilkos portréját rajzolja meg, 1935-ben íródott. Még az 1938-as Aki a vonatokat néztét megelőzően, amely egy sodródó, de érzéssel tele gyilkost mutat be, aki bolondokházában végzi. Jóval az 1949-es A kísértetek előtt, amelyben a hidegvérű, gyanakvó, majd egyre inkább kétségbeeső gyilkos önmagát védendő öl, s épp ezzel adja fel magát. Későbbi viszont, mint a két korai, 1931-es Maigret-kötet, a Maigret és az idegek harcaés A Víg Malom táncosnője, amelyben a nyughatatlan gyilkos végül maga vezeti nyomra üldözőit, nem bírva tovább tette súlyával. Kuperus története újabb variáció a témára: vajon milyen egy gyilkos? Egy gyilkos, aki általában csak kellék a krimiben, csak addig érdekes, míg a mesternyomozó fel nem lebbenti a fátylat a tetteiről – hogy aztán a leleplezett gyorsan távozzon az igazságszolgáltatás karjaiba, a megérdemelt bűnhődésbe. Simenonnál számos történetben maga a gyilkos a főszereplő – ám nagyon sokféle lehet. Kuperus mindenben átlagos, még gyilkosként is: amilyenből a legtöbb van. Vajon mit érez, a felesége kötését látva? A szobalánynak udvarolva? A biliárdklub elnöki székét elfoglalva? Jobb neki? Vagy rosszabb, mint a szép Alice halála előtt?

Simenont ismerve biztosra vehetjük, hogy Hans Kuperus is megbűnhődik a könyv végén. Ám senki se várjon shakespeare-i királydráma-véget. A történet a legkülönösebb ponton zárul le. És addig még sok különös fejezet következik, amelyekből süvít a magány, a kiszolgáltatottság és a jóvátehetetlenség szele. Jó könyv A gyilkos, főleg szomorkás, őszi éjszakákra.

A cikk az Ekultura.hu-n: Georges Simeon: A gyilkos
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A méltóságos Daisy Dalrymple-lel, Carola Dunn az 1920-as évek Angliájában játszódó krimisorozatának minden lében kanál főszereplőnőjével a Daisy és a jégbefagyott Don Juan című regényben ismerkedhettem meg, amely az év elején jelent meg az Ulpius-ház jóvoltából. Nem mondom, tetszett. Azonban igazán csak a második kötet, a Daisy és a télikert rejtélye című könyv elolvasása után kezdtem el lelkesedni a kötetek iránt. Ez az újabb történet ugyanis annyival jobb – fordulatosabb, izgalmasabb, krimisebb és meglepőbb – volt elődjénél, hogy mindenkinek azt ajánlanám, inkább ebben találkozzon Daisyvel először, ha eddig elkerülték a sorozat darabjai.

Ez a vidám és kalandos második regény ugyanúgy egy hamisítatlanul ódon nemesi kúriában játszódik, mint az első: Occles Hall lakói, a Parslow-család tagjai azonban különösebbek és gyanúsabbak, mint a Wentwaterek. Sir Reginaldot, a ház urát semmi sem hozza lázba, kivéve nevezetes tehenészetének lakóit. Felesége, Lady Valeria a környék összes szervezetét, körét és tanácsát egyszerre vezeti, félelmetes természetének köszönhetően pedig nem tűr ellentmondást. Sebastian, a család fiúgyermeke nemcsak igazi aranyifjú, de káprázatosan szép is: mint egy antik görög márványszobor. A nővére, a modern és meglehetősen csúnyácska Roberta (vagyis Bobbie) feleolyan művelt sincs, mint Daisy, viszont igazi, amazonkülsejű és –természetű sportlady, aki olyan lehengerlő, mint a forgószél. A házban él még többek között Ben Goodman, az első világháborúban gázmérgezést kapott, lenyűgözően művelt titkár, Moody, a gyanúsan szűkszavú, vén inas, s Owen, a fiatal walesi kertész is. Daisynek, aki szokás szerint szép úri házakat fényképezni érkezik a birtokra, már csak arra kell rájönnie, ki is ölte meg az általa megismert személyek közül az Occles Hallból nemrég eltűnt szobalányt, a mord természetű helyi kovács, Stan Moss lányát. A szerencsétlen Grace-ről ugyanis hamar kiderül, hogy nem szökött meg egy utazó ügynökkel, ahogy a fél falu feltételezte, ehelyett a lady télikertjéből kerül elő az elásott hullája…

A csinos, okos, önállló és független Daisy természetesen nem hagyja, hogy a helyi, igen ostoba felügyelő szolgalelkűen, Lady Valeriától rettegve és a bizonyítékok – no meg Daisy – észrevételeit figyelmen kívül hagyva megelégedjen azzal, hogy az egész gyilkosságot Owen, a segédkertész nyakába varrja. Némi ügyes trükk: és máris megérkezik a faluba Alex Fletcher, a Scotland Yard detektívfelügyelője, hogy átvegye az ügyet – és persze, hogy konzultáljon Daisyvel. A gyorsan pergő cselekmény során azután Daisynek még a férfi életét is sikerül megmentenie. De vajon ki a gyilkos?

Kiderül ebből a tényleg, a szó legszorosabb értelmében bájos és kedélyes könyvből, amelyből süvít a valódi, húszas évekbeli, angol levegő – ami már csak azért is érdekes, mert Carola Dunn amerikai írónő. A tökéletes múltidézést csak a pontatlan és átnézetlen fordítás rontja el kissé, amely szerint lehetséges valaki sarkára útilaput kötni (holott valakinek vagy útilaput kötünk a talpára, vagy hátrakötjük a sarkát), néhány mondat darabokra zúzhatja a lenézés szilánkjait (nyilván ilyenkor a szilánkok még apróbb szilánkocskákká zúzódnak), az ember pedig úgy emlékszik a háborúban megölt bátyjára, mint akit másvilágra röpítettek Ypres-nél…

Ettől függetlenül – illetve erről tudomást nem véve – elsőosztályúan szórakoztam a Daisy és a télikert rejtélyén, s alig várom a következő kötetet. A Daisy és a megmérgezett díva a hírek szerint novemberben érkezik…

A cikk az Ekultura.hu-n: Carola Dunn: Daisy és a télikert rejtélye
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Nem szeretném feleslegesen untatni azokat, akik rendszeresen olvassák ezt a blogot. Mivel a mai bejegyzésben csupa olyan könyvről szeretnék írni, amellyel kapcsolatban beszámoltam már a várakozásaimról korábbi posztokban, így a gondolatmenetemet az előfeltevésekre fűztem fel. Mit vártam - és mi teljesült belőle...

Sebastian Haffner: Egy német története
Európa, 2014
Egyértelműen az idei év egyik legjobb olvasmányának jósoltam Haffner önéletrajzi művét, melyet 1939-ben írt meg, majd félbehagyott, s hagyatékából adták ki a leszármazottai, amikor 2000-ben előkerült.
Mit vártam: olyan intelligens, meglepő szemléletű, higgadtan és okosan ítéletet alkotó, ötletes és elgondolkodtató könyvet, mint valamennyi általam eddig megismert Haffner-írás, ugyanakkor meglepően személyes szöveget.
Mi teljesült: még a vártnál is több. Az Egy német története először is szépirodalom is, nemcsak egyszerű önéletrajz, vagy történelmi esszé. Olvasmányos nevelődési regény a nácizmus díszletei közepette, amely objektív ugyan, mégis egész kis - hiteles - novellabetétekben ábrázolja az emberi viselkedésminták sokféleségét egy diktatúrában. Másrészt fantasztikusan találja meg az egyensúlyt az önéletrajzi, azonosulásra késztető történetmondás és a későbbi (hat évvel érettebb fejjel íródó), eltávolító kommentár, értelmezés között. Nem magyaráz túl, de érvel, töpreng és saját korábbi elképzeléseivel is vitázik. Végeredményben kiábrándító, elkeserítő, megrendítő, ugyanakkor sok mindent új színben láttató, megértető képet rajzol arról, hogyan történhetett meg a borzalom - hogyan tehettek magukévá a nemzetiszocialisták néhány hónap alatt egy gondban lévő, de teljességgel általános európai problémákkal küzdő, sok szempontból jól élő nemzetet a kiválasztottság tudatával, a végítélet percének vizionálásával és a jó állampolgárként viselkedés könyörtelen követelményének ideállá emelésével.
Mi nem teljesült: semmilyen elvárásomban nem csalódtam. De természetesen boldog lennék, ha a kézirat nem szakadna meg körülbelül tervezett témájának kétharmadánál.

Yrsa Sigurđardóttir: Emlékszem rád
Animus, 2014
Augusztusban írtam arról, hogy mennyire boldog vagyok a könyv megjelenésétől. Nem sokkal korábban találkoztam az írónő előző magyarul megjelent regényével, Az utolsó rítussal, s alig volt időm sajnálkozni rajta, hogy hét éve nincs folytatás, amikor: lett! 
Mit vártam: izgalmas és jó klasszikus krimit, modern, izlandi díszletek között. 
Mi teljesült: a regény tényleg torokszorítóan izgalmas, csavaros, sötéten lebilincselő hangulatú, és Izland egyik legridegebb pontján játszódik. Ráadásul elég nagy szerepet kap benne a természetfeletti is... 
Mi nem teljesült: sajnos nem tért vissza a könyvben Az utolsó rítusból ismert Thóra Gudmundsdóttir, a kedves ügyvédnő. És egy picit túl természetfeletti volt a megoldás ahhoz, hogy tényleg klasszikus legyen a sztori. 

Andrea Schacht: A sólyom éneke
General Press, 2014
A regényeiben és személyében is Kölnhöz kötődő német írónő ezzel a kötettel befejezte az Almutról és Ivoról és gyermekeikről, Alyssról és Marianról szóló történelmi detektívregény-sagáját. Az ötrészes Alyss-sorozat korábbi darabjai: Kölni rejtély, A hozomány, A sólyom visszatér, Hamis büszkeség, melyek közül az utolsóról írtam bővebben. 
Mit vártam: ugyanolyan nyugodt, mégis érdekes világot megrajzoló, részletes történelmi detektívregényt, mint az előző négy. 
Mi teljesült: tekintve, hogy ezúttal magát a főszereplőnőt rabolták el a könyvben, izgalmakban nem volt hiány. Ismét egy jól megírt, remekül fordított, ízléses külsejű és kedves regényt kaptam. 
Mi nem teljesült: vágyam, hogy a sorozat mégse érjen véget. Bár az utószó szerint az írónő tervez még kölni rejtélyeket, csak nem Alyss főszereplésével. 

Borisz Akunyin: A gyémántszekér I-II.
Európa, 2011
Hosszú idő után végre alkalmam volt elmélyülni a fondorlatos Fandorin kitalálójának talán leghosszabb, eleve két kötetesre tervezett történelmi detektívregényében, amelyben Akunyin még azt is kideríti, kik, vagy mik a japán akuninok... 
Mit vártam: egy tipikus Fandorin-nyomozást, vagyis játékosat, izgalmasat, posztmodernt. 
Mi teljesült: nagyon furcsa, csupa irodalmi játék két történetet olvashattam, amiben volt egy kis Japán és egy kis Oroszország, egy kis Kuprin és egy kis haiku, nindzsavilág, alvilág és diplomatavilág, szerelem, gyűlölet, kémkedés. És néha még a nyomozásra is volt idő. 
Mi nem teljesült: amikor befejeztem a második kötetet, valahogy úgy éreztem, hogy jó, jó, de nekem igazából nem a második, mindent megmagyarázó, anekdotikus 548 oldal tetszett, hanem csakis az első, rejtélyes és költői 178. Nem vagyok biztos benne, hogy a második részt is meg kellett volna írni... 

Borisz Akunyin: Színház az egész világ
Európa, 2013
Mostani olvasásommal sikerült befejeznem a Fandorin-regények magyarul megjelent sorozatát. Ez a színházban játszódó, korfestő, korjelző és korjátékos darab a 11. könyv a máig oroszul megjelent tizenháromból, de az utolsó, amit én is elolvashatok. 
Mit vártam: egy szerelmi történetet, színházi bűntényt, és persze tipikus fandorini nyomozást, ahogy a fül ígéri. 
Mi teljesült: volt szerelem, színház, Fandorin, de talán egy kissé túl anekdotikus volt ez a kötet az ízlésemnek. 
Mi nem teljesült: van még 10 novella és elbeszélés, valamint egy 2012-es, 1914-ben játszódó regény Eraszt Fandorinról. Az igaziról. Ezek lefordítatlanok egyelőre. Fel nem foghatom, miért kell ezek helyett inkább a jóval hagyományosabb, a modern jelenben és a távoli múltban egyszerre játszódó Nicholas Fandorin-sztorikat olvasnom magyarul... (Immár kettőt is.) 

Rebecca Shaw: Ördögi pletyka
Ulpius, 2014
Gyors tempóban folytatódik Turnham Malpas története: Az új lelkészt követi az Ördögi pletyka, s már előjegyezhető a Civódások és csetepaték.
Mit vártam: ugyanolyan izgalmas, kerek, bájos, fordulatos és meglepő vidéki történetet, mint az első rész volt. 
Mi teljesült: körmönfontan, megdöbbentően és váratlanul folytatódott tovább a falu lakóinak élete. Az új "bűntény" kisebb terjedelmű, mégis nagyobb meglepetést okozó volt, mint az előző köteté. 
Mi nem teljesült: egy kissé szétfutóbb, összefésületlenebb volt a sok-sok szál párhuzamos szövögetése, mint az első regényben. 

Fabian Lenk: Montezuma és az istenek haragja
Scolar, 2014
A Scolar kiadó rendületlenül folytatja az Idődetektívek-sorozatot, én pedig rendületlenül olvasom. 
Mit vártam: Leon, Julian, Kim és a titokzatos Kija cica azték kalandját. 
Mi teljesült: minden. 
Mi nem teljesült:úgy érzem, ebben a sorozatban nem lehet csalódni, mivel csak jó, jobb és legjobb kötetei vannak. 

Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni
Napkút, 2014
Ennek a könyvnek az első tanulmányába, amely a honlapon is olvasható volt, valósággal beleszerettem.
Mit vártam: egy nagyon jó és okos kis könyvet a kemény krimiről. 
Mi teljesült: kis híján minden. Izgalmas, rövid, velős tanulmányok szerepelnek a könyvben, és szinte minden gondolat és vélemény örömet okozott olvasás közben, még ha nem is minddel értettem egyet teljesen. 
Mi nem teljesült: kissé túl sok szó esett Tar Sándorról. Úgy gondolom, az, hogy nem lehet eléggé túlértékelni - talán mégsem igaz. 

Michio Kaku: Einstein kozmosza
HVG, 2013
Ez az egyetlen kakukktojás a listán: egy könyv, amellyel kapcsolatban nem voltak a blogon megírt előfeltevéseim, tekintve, hogy fel sem tűnt a megjelenése.... Sajnos. A HVG rendkívül rosszul megválogatott, komoly külsejű, de bulvárbelsejű történelemkönyveivel (Kennedy, Lincoln, Jézus) épp teljesen eltántorított attól, hogy figyeljem a megjelenéseiket, amikor véletlenül, a boltban pillantottam meg Michio Kaku könyvét. 
Mit vártam: egy Michio Kaku-féle okos tudományos népszerűsítő kötetet a modern fizikáról. Olyat, mint a Hipertér, a Párhuzamos világok, A jövő fizikájaés örök kedvencem, A lehetetlen fizikája. (Ezeket a könyveket mind az Akkord Kiadó jelentette meg.) 
Mi teljesült: a könyv remek, élvezetes összefoglalása volt nemcsak Einstein elméleteinek, hanem alcíméhez - Tér- és időfelfogásunk Albert Einstein képzeletének tükrében - hűen annak is, hogyan, miben hat Einstein egy-két sora, ötlete ma is, miközben a tudósok a kvantumelmélet és az egyesített mezőelmélet részleteivel foglalkoznak. 
Mi nem teljesült: egy-két ábrát és fotót elfogadtam volna illusztrációképpen.

Link
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
Most olvastam 10. - Olvasnivalók
Most olvastam 11. - Megint modern magyar (történelem)
Most olvastam 12. - Pihentetők
Most olvastam 13. - Történelem kérdőjelekkel

Ha ismerőseid meglátnak a kezedben egy szép keménytáblás könyvvel, amelynek a címlapján egy vörös virággal rendkívül diszkréten eltakart női ágyék látható, a címe pedig Tiltott gyönyörök könyve, egészen biztosan azt gondolják, hogy valami nagyon buját, netán nagyon mocskosat olvasol… És óriásit tévednek. Még nem sikerült rájönnöm, hogy a magyar származású argentin író, Federico Andhazi remek könyve történelmi krimibe oltott filozófiai kalandozás, vagy elmélkedés az irodalom értelméről egy csiklandozóan erotikus és bosszantóan tudományos parabolában, amelyben mellesleg gyilkosságok is történnek... Annyi azonban bizonyos, hogy a Tiltott gyönyörök könyvére megérte várni: maradandó olvasmány, okos, kifinomult, polgárpukkasztó irodalmi játék – és még izgalmas is.

Tényleg sokára készült el: eredetileg 2012-ben jelent meg, hat évvel azután, hogy szerzője előző, irodalmi díjas regénye, az El conquistador (A hódító) plágiumbotrányba keveredett. Bár Andahazit első- és másodfokon is felmentették az utánzás vádja alól, évekig nem publikált, csak esszéket. A Tiltott gyönyörök könyve tehát nagy visszatérés. A magyar olvasók azonban még tovább várakozhattak egy új Andahazi-kötetre. Magyarul ugyanis az írónak csak három könyve, Az anatómus, A harmadik nővérés A fejedelem jelent meg, az utolsó is még 2002-ben. Így mi tizenkét év után találkozhattunk egy új regényével: s mindjárt a legfrissebbel.

Amelyben Mainz városa bolydul fel az 1455-ös évben. Két esemény tartja ugyanis rémületben és izgalomban a város polgárait. Az egyik egy titokzatos és brutális gyilkosságsorozat, amelynek a Szent Kosár „kolostor” különös örömlányai esnek áldozatul. A másik az évszázad pere, melyet három hamisító ellen folytatnak: a három elvetemült és ördögi kalandor (vagy modern szóval nyomdász) meggyilkolta a Bibliát és összes szentjeit, s újfent végzett Jézus Krisztussal is (vagyis modern szóval: nyomtatott példányt, azaz könnyedén tovább sokszorosítható másolatot mert készíteni a Szentírás szövegéről). E három hamisító egyike – természetesen – Johannes Gutenberg. Miközben érveket keresünk a dörgő hangú egyházi vádló, Mainzi Siegfried beszédeinek cáfolatául, Gutenberggel kalandozunk az emlékeiben, s a bordély-kolostor nagyhatalmú és rejtélyes apátnőjével, Ulvával járjuk a várost sötét csuklyák alá tekintve, melyek a gyilkost rejthetik, kibontakozik a 15. századi Németföld kultúrája és életmódja is. Illetve…

A könyv magyar kiadása - fülszövege és alcíme (Kéjes bűnesetek és a Gutenberg-rejtély) alapján, úgy tűnik, mindenképpen - történelmi detektívregénynek szeretné eladni önmagát – talán nem is sikertelenül. Akik azonban Steven Saylor, C. J. Sansom vagy Borisz Akunyin precíz, epikus, vagy netán kulturálisan alaposan megterhelt múltidézésére és egy szabályos 15. századi nyomozásra vágynak, valószínűleg bosszankodni fognak a történeten, és vadásszák majd a történelmi anakronizmusokat a sosem létezett Johanna nőpápa emlékétől a gyönyörök egyik fogásának, „a kolibri repülésének” nevén át egészen odáig, hogy a Szent Kosár (sosem létezett) nővéreinek állítólag elképesztően ősi, öröktől fogva létező szerelemkultuszában egyszerre keveredik a sumér, a babiloni, a görög és az etruszk kulturális hagyomány. Ám ha az olvasó hajlandó belemenni egy afféle A rózsa neve-típusú játékba, akkor nyilván örömmel és szája szélén finom mosollyal elmélkedik majd az első, materiális történetszálon, ahol lelkes örömlányok őrzik a test (és az irodalom) titkát, amelynek segítségével szabadon fejezhetjük ki az érzéseinket; meg a második, teljességgel átszellemült történetíven, amelyben szavak sokszorosításáért és a vallás (és az irodalom) titkaiért folyik a harc, amelynek tétje, hogy kifejezhetjük és terjeszthetjük-e majd szabadon a gondolatainkat.

Mire befejezzük a regényt, mind Gutenberg könyvbeli pere (melyben egyébként Andahazi azt a két másik nyomdászt ültette egy vádlottak padjára vele, akikkel szemben az igazi, 1455-56-os perében a nyomtatási eljárásban való elsőségért pereskedett, sikertelenül), mind az örömlányok gyilkosa utáni nyomozás (melyet a sokatmondó nevet viselő Ulva – hisz közismert a latin u és v betűk felcserélhetősége – zár le egy cseles leleplezéssel) meglehetősen kiszámítható véget ér. Az azonban, hogy mi is valójában a Tiltott gyönyörök könyve, s hogy mekkora ereje van az irodalomnak: az már Federico Andahazi új könyvének saját rejtélye marad. Amelynek megfejtése során még a kolibri is a helyére repül: mintegy írói névjegyként, az országba, ahonnan jött – Argentínába…

A cikk az Ekultura.hu-n: Federico Andahazi: Tiltott gyönyörök könyve
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Megjegyzés: a virágos ágyékos az egyik külföldi borító. Lehet, hogy jobban tetszett volna, ha a Cranach Lucretiáját kölcsönző másikat vesszük át... Vagy mégsem?

Jack Reacher: a magányos farkas, aki csendes szavú, higgadt, kétméteres igazságosztóként turistáskodja végig az Egyesült Államokat, ismét visszatér. A General Press kiadó jóvoltából a magyar olvasók jól ismerhetik a filmen is szép karriert befutó Reachert: a róla szóló tizenkilenc regényből tizennyolc már olvasható hazánk nyelvén is, s hacsak addig meg nem szűnik a világegyetem, alighanem menetrend szerint, jövő év elején megkapjuk majd a legújabb, idén szeptemberben kiadott, Personalcímű kötetet is. A kiadó azonban addig sem hagyja cserben azokat, akik viszonylag későn ismerkedtek meg a volt katonai rendőrrel: 2008 óta ugyanis szinte minden évben megjelentetik egy-egy régebben már kiadott, de azóta a legtöbb boltból, raktárból kifogyott régebbi kalandját is második kiadásban. Így került a tavalyi év újdonsága, a Nincs visszaút mellett 2014 elején a boltokba a Lángoló sivatagúj változata: immár szebb borítóval, kevésbé sárguló papíron, ám továbbra is Gieler Gyöngyi szövegével, aki Lee Child szinte minden regényének fordítója.

Egy júniusi hétfő reggelen szörnyű baleset történik. Ala, a kalandorkedvű, kétségbeesett fiatal nő vigyázatlanul áthajt a zebrán, s halálra gázolja a varsói egyetemistát, Mikołaj Tarasewiczet. A holttest az éppen arra járó orvosnő, Anna jóvoltából a bonctanra kerül. Ám amikor további orvosok érkeznek, hogy megvizsgálják, kiderül, a halott furcsamód huszonnyolc órával a halála után is életjeleket mutat: hőmérséklete harminchat öt, a bomlásnak pedig semmiféle jele nem tapasztalható a huszonnyolc éves ifjú gyönyörű testén… Különös belegondolni, de mind elképzelhetőbb, hogy talán egy vadonatfriss, igazi, katolikus csodával van dolguk…

Ignaczy Karpowicz lengyel írónak tavaly jelent meg az első könyve magyarul: az Égiek és földiek nagy sikert aratott. A monumentális és különös regény, amelyben az istenek leköltöznek a Földre és belegabalyodnak a modern világ átlagos kisembereinek mindennapi életébe, profánul szent témájával, képi és nyelvi játékaival, egyszerre abszurdan ötletes és groteszken polgárpukkasztó fordulataival igényes és szórakoztató olvasmánynak, ám eközben ízig-vérig szépirodalomnak bizonyult. A Csodát az író négy évvel korábban írta, a második regény volt a pályáján: de – annak ellenére, hogy rövidebb és kevesebb szálon fut, mint az Égiek és földiek– ugyanolyan szédítően pereg, ugyanolyan különleges nyelvhasználattal örvendezteti meg lelkes olvasóit, és története is hasonlóképpen abszurd és sokértelmű.

Mikołaj története ugyanis akkor veszi kezdetét, amikor a fiú elhalálozik. Minél régebben halott, annál nagyobb csoda a létezése, s annál több váratlan esemény okozója lesz. Miközben egy apokrif evangélium, vagy egy profán legenda ékes-bibliás nyelvű, ugyanakkor játékosan kiábrándító képet festő oldalait olvasgathatjuk Romlatlan Mikołajek nem kívánt fogantatásáról, botrányos születéséről, vállalhatatlan apjáról és problémás anyjáról, a fiú halálának bekövetkezte számos másik ember életét is örökre megváltoztatja. Vajon miért költözik be a harmincegy éves Anna, a fiú testét csomagtartójában a bonctani intézetbe beszállító orvosnő Mikołaj lakásába? Miért akar hirtelen gyermeket, ha már nem szeplőtelen fogantatással, akkor gyorsított eljárással, egyik régi szerelmétől, Arturtól, de mindvégig Mikołaj soha meg nem születő gyermekére gondolva? Miért vannak látomásai Alának, a gázolónak a kórházi ágyon? És miért nem Mikołajt látja, miért a jövőt jósolgatja? Mi az a Harmadik Szövetség? Valóban igaz, hogy Mikołaj egy levélben megjövendölte a halálát? Mit tud róla valójában a régi szerelme, Marysia? Miért jelenik meg a történetben hirtelen az elzárkózva élő nagymama, Helenka és a problémás anya, Halinka? Mi történik, ha mindezek a szereplők találkoznak, és az égvilágon semmi nem köti össze őket, kivéve Mikołaj romolhatatlan testét…?

Karpowicz regénye az ősi mítoszokkal, a Biblia születéstörténete(i)vel, a misztika és a hagiográfia közhelyeivel és szövegstílusaival játszik, miközben ráérősen és céltudatosan épít szilárd történetet egyetlen abszurd ötletre, Mikołaj meg-nem-halására. Lehetségesek csudák napjainkban is? Minden csoda olyan szentül profán, vagy épp olyan zavarba ejtően furcsa dolgokat idéz elő, mint Mikołaj halála? Jó az a kiválasztottnak, hogy kiválasztott? Mi az az élet, halál és feltámadás valójában?

Miközben összevissza kalandozunk a kötet szereplőinek életében, s töprengve haladunk a megjósolhatatlan és katartikus végkifejlet felé, a regény szövegének játékaiban is nagy örömünket lelhetjük. Van itt költészet és humor: „Csodálkozva figyelte, hogyan olvadnak benne a fehér terek jégmezői (plasztikusan szólva) (különös tekintettel az Antarktiszra).” Meg humor és groteszk: „Nem tudta visszafojtani a könnyeit: a metrójárat (nem is a 195-ös busz!) gyakoriságával folytak le az arcán.” Humor és lélektan: „Ragyogó női arc, törékeny, mint a száraz keksz, kék erek deltáival tetoválva – egy nőé, aki tisztában van vele, hogy mindjárt csapást mér a legszeretettebb lényre. Ám halogatni próbálva a pillanatot, a visszavonhatatlan szavak kimondását megelőző állapot felett szemlélődik.” Meg humor és stílusjáték: „A viszály köztem és Helenka közt erősb minden emberi érzeménynél. Anyósom succubus volt, asszonyi alakot öltött gonosz démon, csak a succubus a férfiakat szokta álmukban megszállni, Helenka viszont nemre való tekintés nélkül bárkit, álmában és ébren.” És végül stílusjáték és költészet: „A határon lassan válaszok formálódtak: néha anyagi alakot öltöttek, hogy egy kérdést se hagyjanak egyedül, és egy dolgot se anyagi kiegészítése nélkül. Nehéz határ volt ez. Az élet és a halál, az egész és az elem, a test és a hőmérséklet között.”

A sok szempontból határsértő, irodalmi, nyelvi, filozófiai határokat átlépő Csoda elolvastával talán önmagunkról és az élet értelméről is többet tudunk meg. Egy azonban bizonyos: ezen a regényen is sokat lehet szórakozni, miközben ízig-vérig szépirodalom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ignaczy Karpowicz: Csoda
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Linkek:
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
A Typotex kiadó Science in Fiction szépirodalmi sorozata   

Az ajánlóíró akkor van igazán bajban, ha már sok jó könyvet olvasott. Mert ha kezébe kerül egy igazán jó kötet, nehéz megfogalmaznia, mitől is jobb annyival, mint az összes társai. Így vagyok én Robert Crais frissen megjelent könyvével, A gyanúsítottal: annyira tetszett, hogy amint befejeztem, legszívesebben azonnal újrakezdtem volna – annyira vágytam még a hangulatára, a nézőpontjaira, a történetére. Hogy jó könyv, nem lepett meg, hiszen írója, Robert Crais – szórványosan Magyarországon is – ismert és elismert szerző, számos korábban írt, remek regénnyel. De hogy ennyire jó kötet lesz A gyanúsított, azt nem gondoltam volna. Most viszont, amikor meg kell fogalmaznom, miért is tetszik annyira, úgy érzem, képtelen vagyok rá.

A könyv cselekménye ugyanis egyszerű: egy szokásos, bár nagyon fordulatos és izgalmas krimitörténet. Scott James, a karrierre vágyó rendőrjárőr épp utolsó munkanapjait tölti az utcán, mielőtt beléphetne egy elitegységhez. Egy éjjel azonban járőrtársával, Stephanie-val halálos lövöldözésbe keverednek: a nőt meggyilkolják, Scott pedig súlyos sérüléseket szenved. Amikor hosszú rehabilitációs időszak után végre visszatérhet a rendőrséghez, immár mint a kutyás egység egy tagja, egyetlen igazi célja az lesz, hogy végre megoldja a lövöldözés ügyét, és rájöjjön, miért és kik miatt kellett társának meghalnia. Nemcsak teste, lelke is tele van sebekkel, másik elhatározása ezért az, hogy soha többé nem akar olyan társsal dolgozni, akit megkedvelhet, aztán pedig elveszíthet. Amikor azonban megkapja Maggie-t, a tengerészgyalogos-kiképzést kapott kutyát, aki az afganisztáni háborúban veszítette el az előző gazdáját, valami egészen furcsa történik. Scott egész élete megváltozik, olyan munkatársra talál, amilyennel még sosem dolgozott, s akire mindig számíthat: még ha az illető nem is tud megszólalni…

Robert Crais, a rendőr és a kutya történetét kitaláló amerikai író először írt ilyen különleges történetet. Huszonhét éves írói pályája alatt leginkább az Elvis Cole magándetektívről és barátjáról, Joe Pike-ról, a rettenthetetlen volt rendőrről és katonáról írt kemény és intelligens krimisorozatáról vált ismertté. Ezért kapta meg 2006-ban a Ross MacDonald Irodalmi Díjat s ezért nevezték 2014-ben az Amerikai Krimiírók Szövetségének nagymesteri címére. Az ebben a sorozatban megírt tizenöt kötetét a legrangosabb elismerésekkel halmozták el: gyakorlatilag a legjobb thrillereknek adható könyvdíjakat mind megnyerte, s nem is érdemtelenül. Cole és Pike nyomozásaiban ugyanis csak a hangulat, a szakadatlan izgalmak és a kiválóan megválasztott és jellemzett főhősök közösek, de az elbeszélőstílus, narráció, cselekménybonyolítás a széria valamennyi tagjánál más: van köztük kemény krimi és bosszútörténet, maffiathriller és családi bűnügy felgöngyölítése, Pike főszereplésével készült, egyes szám harmadik személyben megírt akciódús thriller, és Cole által elbeszélt, humoros-cinikus egyes szám első személyű hard boiled krimi. Crais nemcsak két főhőséről írt már regényt: egyéb írásai közül a leghíresebb talán a magyarul is olvasható Túszdráma, melyet 2005-ben Bruce Willis főszereplésével filmesítették meg.

A gyanúsított azonban magányosan áll a többi regénye között: olyan érzelmi mélységeket és magasságokat egyik általam olvasott könyvében sem ért el, mint itt. Pedig regénye nem „kutyás könyv”, nem nőknek íródott „elő a zsebkendőkkel”-sztori, sőt az erőszak kendőzetlen és belülről történő ábrázolása miatt kifejezetten férfikönyv (is). Mégis, Craisnek sikerült benne fantasztikus egyensúlyt találnia a sérült lelkű ember és a sérült lelkű kutya jellemzése, a kutyakiképzés műhelytitkainak bemutatása, a gyorsmenetű és fordulatos nyomozás bonyolítása és a komoly történetet átszövő humor között. A Maggie szemszögéből megírt fejezetek abszolút tisztességes módon gördítik előre a thriller cselekményét, de ha elolvasod őket, másképp fogsz gondolni a kutyádra (vagy a szomszéd kutyájára). A történet fordulópontjain a történéseket több emberi szereplő szemszögéből is megismerhetjük, amitől az egyszerű, lineáris történet jóval izgalmasabbá, egészen filmszerűvé válik. S mindent áthat Scott és Maggie kapcsolatának, egymásban való teljes bizalmának alapos képe, amely tartózkodik a hamis, „rexfelügyelős” leegyszerűsítésektől, mégis teljesen rendhagyó és különleges viszonyt mutat be egy ember és egy kutya között.

Aki szereti az állatokat, az izgalmas krimiket, vagy mindkettőt, nagyon szerethető, sokszor újraolvasható olvasmányra fog találni Robert Crais új könyvében. Ajánlom mindenkinek: olvassa el! Nem fog csalódni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Robert Crais: A gyanúsított
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
Az író képe innen.
Link: Robert Crais regényei magyarul

Általában mindenki ismeri az 1964-es, George Cukor rendezte csodálatos, elképesztően színes és extra-szélesvásznú mozifilmet, a My Fair Ladyt, amely azt a musicalt vitte a vászonra, amely a brit drámaíró, George Bernard Shaw 1912-ben bemutatott Pygmalion című darabjából készült.

Az Alan Jay Lerner és Frederick Loewe írta mű ritka az amerikai musicalek sorában, hiszen az alkotók meghagyták a nagyon erős, egyszerre vígjátéki és drámai "szövegkönyvet", vagyis az eredeti darab nagy részét, s ezt látták el pazar szövegű, emlékezetes dalokkal. A legfőbb különbségnek az látszik, hogy míg Shaw hosszú (és unalmasan túlmagyarázott) utószóban int arra, hogy - valójában szinte befejezetlen - darabjának szigorúan tilos olyan a véget kreálni, amelyben Eliza visszamegy Higgins professzorhoz, a musical éppen ezzel a jelenettel ér véget. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a színdarabot már a tízes években is többször abszolút happy enddel játszották, ami ellen az író persze hevesen tiltakozott. Amikor aztán 1938-ban megszületett a Pygmalion, az az angol filmváltozat, amely mindmáig a legjobb (- lenne, ha nem készül el az 1964-es My Fair Lady), abban (Dame) Wendy Hiller és a csodálatos Leslie Howard már pontosan ugyanazt a zárójelenetet játsszák el ("Eliza - hol az ördögben van a papucsom?"), mint amelyik végül a musical frappáns befejezésévé változott. A hosszú életű Shaw állítólag áldását adta erre a filmes változatra: így tehát közvetve a musical happy endjére is.

Wendy Hiller három arca az 1938-as Pygmalionban

Ám a My Fair Ladyvel kapcsolatban nem a befejezésé a legközismertebb történet. Sokkal inkább az Elizák csatája, vagyis az az eseménysorozat, ki kapta és ki nem kapta meg az 1964-es film főszerepét, ki énekel és ki nem énekel a film hangsávján, s ki kapott és ki nem kapott Oscar-díjat szerepéért 1965-ben... A mai bejegyzés erről szól, mivel nagyon szeretem a filmet, az eset összes szereplőjét, és tanulságosnak tartom azt, ami történt.

Minden ott kezdődött, hogy a musicalt a Broadwayn két brit, egy régi és egy új sztár főszereplésével mutatták be 1956-ban: Henry Higgins szerepében Rex Harrison volt látható, Eliza Doolitle-t pedig a csodagyerekként feltűnt Julie Andrews (*1935) játszotta. Andrews tíz éves kora óta énekelt; első nagy énekbemutatója röviddel a tizenkettedik születésnapja után volt - a London Hippodrome-ot megtöltő tömeg előtt. Amerikában azonban csak 1954 óta játszott, s még nem volt huszonegy éves a My Fair Lady bemutatója idején. Természetesen azonnal hihetetlenül népszerűvé vált: tévéshow-k és rádióműsorok állandó vendégévé lett, 1960-ban pedig megkapta egy újabb nagysikerű Lerner-Loewe musical, a Camelot főszerepét is. Amikor azonban Jack Warner, a befolyásos és sikeres stúdiómogul megszerezte a My Fair Lady megfilmesítésének jogait, különös döntést hozott. Megtartotta az eredeti Broadway-szereposztásból Rex Harrisont (valamint az Eliza apját játszó Stanley Hollowayt), az összes többi szerepet azonban újraosztatta - beleértve Eliza Doolitle-ét is, amelyet a törékeny szépségű, európai születésű Audrey Hepburn (1929-1993) kapott meg.

Van olyan nézőpont, amelyből tekintve egyszerűen felfoghatatlan ez a tévedés. Julie Andrews a Mary Poppinstól A muzsika hangján és az Ízig-vérig Modern Millie-n át a Victor, Victoriáig musicalfilmek tucatjában bizonyította, hogy nemcsak kiváló énekesnő (és táncos), de remek színésznő is. Ha tehát az volt a nem-választás oka, hogy Warner nem bízott a tapasztalatlan filmes újoncban, akkor tévedett. Az, hogy Andrews Hepburnnél hat évvel fiatalabb (utóbbi harmincöt éves volt a My Fair Lady forgatásának évében, Andrews pedig huszonkilenc), nem sokat számított volna a vásznon. Véleményem szerint Andrews az azonos évben, a Disney-vel elkészített musicalfilmjében, a Mary Poppinsban, az éneklő dadatündér szerepében évekkel tűnik idősebbnek a komoly maszktól, amit visel, mint a kislányos Hepburn saját filmjében, a My Fair Ladyben, Elizaként. Így az életkor-különbség sem tűnik értelmes indoknak a választásra.

Persze van egy fontos érv, s ezért nem tudok egyértelműen beállni azok táborába, akik ma, mindenféle 1964-ben még nem ismert információ birtokában egyfajta "Utáljuk együtt Jack Warnert a döntéséért!"-klubot alkotnak. Audrey Hepburn ugyanis huszonnégy éves korától elismert, népszerű és hihetetlenül tehetséges filmszínésznőnek számított, olyan filmekkel a háta mögött, mint a Római vakáció, a Sabrina, a Háború és béke, az Álom luxuskivitelben vagy az Amerikai fogócska. Bőségesen bizonyította komédiázó képességét és zseniálisan elevenített meg finom, szomorú nőalakokat - vagyis rendelkezett azzal a két arccal, amely Eliza eljátszásához szükséges. A legfontosabb viszont, hogy aki megnézi a filmet, a szokásos kellékek mellett egy hangsúlyozottan törékeny, koszos orral és bő szoknyákban is filigrán, előkelő öltözetben pedig hattyúi szépségű nőt lát. Úgy vélem, nem csak azért, mert Audrey Hepburn karcsúnak és finom testfelépítésűnek született. Ellenkezőleg, azt hiszem, ez a többlet, amit a film hozzátesz a darab és a musical addigi megelevenítéseihez.

Elizát ugyanis az első felvonásban általában harsány, műveletlen és akaratos, de erős lelkű és erős egyéniségű kolduslányként szokás bemutatni, aki nevetséges, mégis van méltósága. Majd jön Higgins és - lenyesegetve a sarkokat, lecsiszolva a szögleteket, néha agyagként alakítva és átformálva a nőt, akit tanít -  eléri, hogy Eliza kellő műveltséget és társasági finomságot öltsön magára, s így azután, megőrizve akaraterejét, erős lelkét és erős egyéniségét, már képes legyen emancipált nőként dönteni a saját sorsáról. Ha valaki megnéz néhány felvételt, amelyen Julie Andrews - sajnos nem a Broadway-előadáson, amelyről nem maradt felvétel, hanem TV-műsorokban és saját zenés showjában, ám épp ezért abszolút a saját elképzelése szerint - részleteket játszik el a My Fair Ladyből, egy ilyen, hallatlanul erős, csak néha-néha elbizonytalanodó nővel találkozik, miközben a csodás éneket hallgatja. Ezzel szemben Audrey Hepburn Elizája sokkal tündérkirálylányosabb: nála nem nyesegetni, csiszolni és formálni kell, egyszerűen csak kibontani a kőből a benne rejlő szépséges szobrot. Ha valaki megnézi a Wouldn't It Be Loverly? tánckoreográfiáját a filmen, Hepburn-Elizának a túl rövid kabátujjból kikandikáló, szinte áttetsző csuklóival, ügyefogyottan is balettos karlendítéseivel, amelyek tökéletesen ellensúlyozzák tenyeres-talpas lépéseit, érti, hogyan tűnhetett Higgins számára valaha is lehetségesnek "hercegnőt faragni" a virágáruslányból. Hepburn egészen másképp értelmezi Eliza szerepét, mint Julie Andrews, és be kell valljam, hogy ezt a második értelmezést, amely a film egyik lényegét jelenti számomra, nehezen tudnám elképzelni Julie Andrews előadásában, hiszen soha, egyetlen filmjében sem volt még hasonló sem.


Az Elizák csatája azonban itt nem ér véget, hátravan még két forduló. Az első, hogy Julie Andrews, miután nem kapta meg Eliza szerepét, igent mondott a már említett Disney-film, a Mary Poppins főszerepére, s hatalmas sikert aratott - ugyanabban az évben, amikor Hepburn a My Fair Ladyvel. Az Akadémia mindkettejük munkáját Golden Globe-jelölésre érdemesítette, ám csak az egyikük nyerhetett: a győztes pedig végül Andrews lett. Amikor az Oscar-jóslásra is használt Golden Globe-díjátadáson a színpadra szólították, valószínűleg még forrt benne a méreg és a csalódottság amiatt, hogy a My Fair Lady nélküle forgott le, így köszönőbeszédét egy zseniális oldalvágással fejezte be (szabad fordításban): "végül szeretnék köszönetet mondani annak az embernek, aki csodálatos filmet készített, s lehetővé tette számomra, hogy most itt álljak: Mr. Jack Warnernek..." Andrews megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat is, erre azonban Audrey Hepburnt már nem is jelölték. Rex Harrisonnak ez valószínűleg méltatlannak tűnt, épp ezért miután ő maga elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját Higgins megelevenítéséért, és átvette a szobrocskáját Audrey Hepburntől, nem engedte le a színpadról filmbeli partnerét, sőt, egész köszönőbeszéde alatt magához ölelve tartotta, mintegy őt is részesítve az elnyert díjból. (Hepburn egyébként már 1954, a Római vakációóta Oscar-díjas volt, a későbbiekben pedig még négy jelölést gyűjtött össze.)

A hang az arc mögött: Marni Nixon

Sokan találgatták, vajon mi lehetett a fő ok, ami miatt az Oscar-díjnak már a jelölésén is mellőzték Audrey Hepburnt, míg végül a nagyközönség is megtudhatta a nagy titkot. Bár a film valamennyi dalát felvették Audrey Hepburnnel is, a filmbe végül egyetlen énekszáma került be, a Just You Wait 'Enry 'Iggins. Az összes többi dalt újra felvették a korszak leghíresebb szelleménekesével, Marni Nixonnal (*1930), s a filmben ma alapvetően az ő énekhangja hallható minden lehetséges helyen, kivéve a fenti egyetlen dalt. Az ő dalai kerültek fel a hanglemezekre és a későbbi adathordozókra is, ő Audrey Hepburn "daloshangja". Amely tény valószínűleg generációk sorának lett kiábrándító élménye, amikor kiderült; akár, mert abba az idősebb korosztályba tartoztak, akik akkor, amikor beleszerettek Hepburn-Elizába, még nem tudták, hogy "nem is ő énekel", akár, mert fiatalabbak, s már azzal a mindentudással nézték meg először Hepburn filmjét, hogy "nem is ő énekel"...

Ha volt rossz döntése Jack Warnernek, akkor valószínűleg ez, a hanghelyettesítés volt az. Nyilvánvaló, hogy a korszak nem sok jelentőséget tulajdonított az éneklés és az éneklés közbeni színjátszás összefüggéseinek: ha például A király és én című híres musicalfilmre gondolunk, amelyben Deborah Kerr valamennyi dalát, sőt, helyenként (a gyors vágómunka megkönnyítésére) még a prózai szövegeit is Marni Nixon "szinkronizálja", megkérdőjeleződik, mi szükség egy ilyen alkotásban a színészre - hiszen arra, hogy mosolyogjon és a szoknyáját himbálja, egy bájos rajzfilmfigura is megfelelne, miközben az énekhang fújja diadalmasan, hiszen úgy sincs semmi köze a színész vagy a figura játékához... Ugyanakkor a My Fair Lady ritka musicaltípusba tartozik, más, mint A király és én, hiszen rengeteg prózai szövegrészt tartalmaz, és nagyon erős, professzionális színészi játékot is igényel. Számomra ez az érthetetlen, vagyis hogy miképp lehetett néhány erősebb, vagy tisztább hangért eldobni Audrey Hepburn teljes, bájos, saját hangú és egyéni ízű dalfelvételsorát, amely oly tökéletesen egészítette volna ki egész szerepformálását. Hiszen Rex Harrison sem zavartatja magát különösebben, amikor időnként azt is prózában "énekli", amit Lerner és Loewe dallamosabban képzelt el (aki ismeri Básti Lajos híres, modoros és sajátosan tökéletes magyar Higgins-változatát, tudja, hogy Harrisonnál bőven "maradnak ki" hangok), nem mintha ez baj volna. Hiszen Harrison egyszerűen zseniális, s végeredményben saját maga teremtette meg a Broadwayn Higginst, így az sokkal inkább olyan, amilyennek ő énekli, semmint amilyennek bármiféle kotta javasolja.

A világ azonban változik: már a My Fair Lady felújított DVD-kiadására is rákerült két dal Hepburn eredeti előadásában, a Youtube-on gyülekező rajongók pedig előszeretettel szerkesztik ki Marni Nixon hangját a film összes képsorai alól. Van, aki Julie Andrews hangjára cseréli a Nixon-hangsávot, bizonygatva, milyen jó lett volna ő filmes Elizának. Számomra azonban a legérdekesebbek a Hepburn arca alá Hepburn hangját visszaszerkesztő filmrészletek, amelyekből megállapítható, hogy alapvetően csak a szupermagas I Could Have Dance All Night fogott ki rajta, a többi dal a maga kedves, kislányos, a Julie Andrewsénál kisebb erejű hangon, de bájosan megoldva felénekelt változatában nyugodtan elhangozhatott volna a maga helyén. Kevésbé lett volna vegytiszta, egy-két helyen talán kevésbé lett volna pontos ez a hangsáv: de ízig-vérig Hepburn lett volna, nemcsak technikailag, de hangsúlyban és játékban is. (Például jól érzékelhető ez, ha az ember meghallgatja a Marni Nixon- és a Hepburn-féle Show Me-t vagy a Without You-t. Az egyik kínosan tökéletes és üres, a másik bájosan együtt szól a színésznő egész játékával, változatos, és alapvetően szintén precíz.) Egyébként is megjegyzendő, hogy a Hepburn-féle, archív hangsávok egyértelműen próbaváltozatok, az inkriminált I Could Have Dance All Night például nincs véglegesen keverve sem, vagyis amennyiben meg kívánták volna őket tartani, nyugodtan lehetett volna még dolgozni rajtuk az egyes helyeken, például csak a legmagasabb hangoknál hozzákeverni valaki más hangját. (A megoldás, hogy nem minden hangot a sztárénekes énekel, nem az én hozzá nem értő fantazmagóriám: Marni Nixont ugyanis ilyesmire is "használták" a stúdiók, a Szőkék előnyben című korai Marilyn Monroe-filmben például az ő magas hangjait illesztették Monroe előadásába a Diamonds Are a Girl's Best Friend című dalban - elég ostoba módon, e visítások ugyanis nemcsak kilógnak a jelenetből, de elég egy Marilyn Monroe-féle lemezfelvételen meghallgatni a dalt ahhoz, hogy rájöjjünk, a Nixon-féle filmbeli kiegészítésekre az égegyadta világon semmi szükség nincs Marilyn Monroe jellegzetes előadása mellett - és nem is lett volna.)

A mai musicalfilm-divat sokkal jobban tiszteli a szerepre kiválasztott színészt. Elég csak két nem túl régi példát felhozni ennek bizonyítására. Tim Burton gótikus, tragikus és groteszk hangulatú Sweeney Toddjában Johnny Depp magasabban énekli a főszerepet, mint ahogy azt a színpadi változatban Len Cariou hagyománnyá tette, Helena Bonham Carter pedig Mrs. Lovett harsány és groteszk szerepéből (mely alapvetően Angela Lansburyhez kötődik) üveghangú megszállottat formál - az alkotó, Steven Sondheim lelkes engedélyével. Az egészen friss Les Miserables pedig, amely az élőben felvett hangfelvételekkel is igyekezett különbözni musicalelődeitől, rendezője, Tom Hooper szándékának megfelelően helyenként kifejezetten előnyben részesíti az érzelmektől átfűtött suttogást ott is, ahol a színpadi változatban híres, énekelt férfisikoly hangzik el (például Jean Valjean megtérésekor), még úgy is, hogy a színész (itt Hugh Jackman) Broadway-előadásában tökéletesen és gond nélkül énekli ki a filmben "elhagyott" hangokat is, vagyis a változtatás oka nem bármiféle technikai probléma, hanem az egyénítés lehetett.

Julie Andrews a Broadwayn 1956-ban, Marni Nixon 1964-ben, a New York Centerben, az egyetlen előadáson, ahol játszotta is Elizát, végül Audrey Hepburn a filmben, 1964-ben

Összefoglalva: számomra az Elizák csatái közül nem Julie Andrews és Audrey Hepburn dupla összecsapása (a szerepért, majd a díjért) a legelszomorítóbb, hanem hogy a My Fair Lady végleges változata végül két szék között némiképpen a pad alá esett. Nem láthatjuk főszerepében a hihetetlenül tökéletesen, ugyanakkor élettelin és izgalmasan éneklő első színpadi Elizát, Julie Andrewst, ám a szerep majdnem tökéletes (színészileg mindenképpen tökéletes) megformálójának, Audrey Hepburnnek a saját énekhangját sem hallani benne. Ehelyett egy rejtőzködő stúdióénekes nyeri az Elizák énekharcát, nyilván nem egészen méltatlanul, de a filmtörténetben mindenképpen egyedülálló és nem túl szerencsés módon. Persze ez egyfajta halhatatlanság is Marni Nixonnak, hiszen az idén ötven éves My Fair Lady-film már biztosan bevonult az örök klasszikusok sorába.


Néhány Youtube-link, ínyenceknek (remélem, egy ideig még elérhetők maradnak...)
1. Egyik legnagyobb Hepburn-kedvencem a Without You, ugyanis annak ellenére, hogy a filmes változat egységesebb és kristályosabb, abszolút hideg és személytelen, ha párhuzamosan nézzük/hallgatjuk a Hepburn-féle felénekléssel (például a szék körül sétálós, a locsolókannás, vagy a páfrányos - a Föld forog - résznél). Ez a Marni Nixon-változat, ez pedig az Audrey Hepburn-változat. Az is igaz viszont, hogy az utolsó magas hang emitt nincs (még) meg, és az egész tompábban szól, hisz a kíséret is csak némi zongora.
2. A másik nagyon jó Hepburn-féle dal a Show Me. Remek példa arra, hogy a tökéletesen iskolázott éneklés (Nixoné) hogy válhat végül egysíkúan édeskéssé. Ami a Haven't your lips longed for my touch? sornál még finom édesség (és tetszik is), az azután Nixon felvételén végig megmarad, így a nagy, nyitott szájú expline (a szemetesedényen trónolva) abszolút kilóg belőle. Audrey Hepburn gyerekesen sértett, közben pedig abszolút energikus éneklésében viszont van fokozatosság és csúcspont. Egy dolog hiányzik: a magas záró hang, de erről lásd fentebb. Ez a Marni Nixon-változat, ez pedig az Audrey Hepburn-változat.
Kontrasztként ideillesztenék egy későbbi, szuperenergikus Julie Andrews-felvételt is (amely sajnos igen rossz képminőségű). Itt is látszik az a teljesen más szerepértelmezés, amiről fentebb írtam: de elképesztően jó az előadás.

Két Oscar: Rex Harrison  - Julie Andrews

3. A Wouldn't It Be Loverly? két hangfelvétele is érdekes. Itt Hepburn nagy hátrányban van, aki ugyanis elkészítette a kisfilmet, meglehetősen rosszul tudta csak a kórus és a zenekíséret mellé beilleszteni a hangját, azt sokszor elnyomja a túl hangos zene. Ennek ellenére sokkal bájosabbnak érzem a dal egyes részeit, mint a Marni Nixon-féle változatot. Különösen jó a csokoládés rész, a Who takes good care of me sor és a záró, kislányos lovelyk a tánc előtt. Ez a Marni Nixon-féle eredeti filmrészlet, ez pedig az Audrey Hepburn-változat.
És még egy játék: a filmen ismét Audrey Hepburn, de most Julie Andrews hangja szól Marni Nixoné helyett. Bár a színészi játék gyerekes álmodozása és az ének artikulált érettsége nincs összhangban, elképesztően elengedett és változatos mindkettő a maga módján. Ilyenkor érezni igazán a két szék között a pad alá esést.
4. A rosszat sem szabad eltitkolni: ez a felvétel az I Could Have Dance All Night Audrey Hepburn-féle változatát mutatja.Igaz, zavaró benne, hogy alig van kísértet, míg a kész filmben az egész zenekar ott zeng az énekest támogatva.De erre a dalra semmiképp sem lehet mást mondani, mint hogy rossz. Ugyanakkor, milyen jó lenne, ha azt lehetne leírni róla: ez az egyetlen dal, amelyet Marni Nixon énekel a filmben, csodálatosan...
5. Végül még két Eliza-felvétel. Az első az egyetlen dal a filmben, amiben Audrey Hepburn saját hangját hallani, a Just You Wait 'Enry 'Iggins. Igazság szerint ebbe is sikerült belecsempészni a kristályhangú Marni Nixont: onnantól, hogy Eliza kilép az ajtón a lépcsőházba, egészen a But all I want is 'enry 'iggins 'ead sorig ő énekel. Erre feltétlenül azt mondom, hogy sajnos: hiszen Hepburn helyenként rekedtes, de ezúttal abszolút tiszta és nagy élvezettel, sok humorral éneklő hangját igazi élmény hallgatni. Ezen a felvételen a teljesen Audrey Hepburn-énekelte változat is meghallgatható.
Ez pedig a dal Julie Andrews-féle Broadway-változata, sajnos mozgókép nélkül, de alatta egy olyan képmontázst nézhetünk meg, amely felidézi az előadást - például hogy Higgins már akkor is a kalapjára tette a teáscsészéjét, vagy hogy Eliza kosztümjei a közhiedelemmel ellentétben nem sokat változtak színpad és film között, kivéve a kalapokat. (Ami, remélem, a bejegyzést kísérő képpárokon is látszik.)
6. Végül ez a felvétel a My Fair Lady utolsó jelenetét tartalmazza az utolsó dallal (I've Grown Accustomed to Her Face - Higgins). Remekül alkalmas az összehasonlításra az 1938-as film végével. Ha 4:30-tól nézed, majd folytatod a Pygmalion filmváltozatának 1:33:13-tól kezdődő, zárórészével, kísérteties lesz a hasonlóság, és mégis - nagy lesz a különbség. Sosem tudom, Rex Harrison vagy Leslie Howard-e a "jobb" Higgins. Persze ezt nem is kell eldönteni.

Képek linkjei: Audrey Hepburn magányos képe innen, Wendy Hiller képei innen, Julie Andrews virágáruslány-fotója innen, Audrey Hepburn híres lóversenyes ruhájának fotója innen, Andrews mint Mary Poppins innen, a csokoládékínálás a filmből és a színházból innenés innen, Andrews báli ruhás fotója innen, Hepburné innen, a filmkép a tanulásról innen, a színházi tánckép innen, Hepburn portréja innen, Marni Nixoné innen, színházi kép a h hangok gyakorlásáról innen, a filmkép ugyanerről innen, a lóversenyes kép a Broadway-előadásból innenés a filmből innen, Andrews képe az utolsó előtti Eliza-ruhában innenés Hepburné ugyanabban innen, Hepburn rózsaszín ruhás képe a film végéről innen, Andrews rózsaszín ruhás képe a lóversenyről innen, végül a három Eliza innen, innenés innen. A Youtube-linkeknél golyóetetés Wendy Hillerrel innen, Julie Andrewszal innen, Audrey Hepburnnel innen, a két Oscaros kép innenés innen, végül a két báli ruhás innenés innen.