Az alábbi öt könyvben két közös van. Mind az öt krimi: egy kriminovellák gyűjteménye, kettő rendhagyó detektívtörténet, kettő pedig még rendhagyóbb kalandtörténet. És: mindegyik különc a maga módján, ahogy az alábbiakban kiderül.
Mary Robinette Kowal: Sosemvolt nyárIPC, 2015
A különcködésről röviden: Nyomozásos kémtörténet, ami tárgyalótermi drámába fut bele, miközben történelmi regény, amelyben van egy kis romantika, mindemellett sci-fis fantasy is...
Hosszabban: Az írónőnek már megint sikerült. A
Bűbájoló történetek sorozat előző két, Nebula-díjra is jelölt kötetében, a
Tünékeny illúziókban és az
Üvegbűbájban egyszerre kaptam állandóságot és változást. Míg az első könyv egy mágikus-fantasys világba helyezett Jane Austen-parafrázis volt, amelyben sötét titkokra csak a végső bonyodalommal derült fény, a második regényben már őfelségének, az angol királynak kémkedhettünk a Napóleon seregei által megszállt Belgiumban - továbbra is fantasztikus díszletek között. Míg az első kötet azzal lepett meg, hogyan lehet mágikus ötletekkel és praktikus fantasztikummal feldíszíteni a régensség korának vidéki Angliáját, s ezzel új kontextusba helyezni Jane Austen regényeinek tipikus szereplőit, helyszíneit és eseményeit, a második könyvben már önálló életre keltek a hősök, s bár a cselekmény mindvégig rendkívül korhű maradt, a szerző - egyre otthonosabban mozogva tündéri világának díszletei között - a tudománnyal és a történelemmel is eljátszadozott egy parádés, a vége felé már letehetetlenül izgalmas történetben. Fogalmam sem volt arról, hogyan lehet mindezt úgy folytatni, hogy az ugyanilyen jó legyen.
A megoldás a
Sosemvolt nyár: egy olyan bűbájoló regény, amelyik elődeitől egészen eltérő hangulatú, telve van saját ötletekkel - ugyanakkor épp olyan lebilincselő és olvasmányos, mint a másik két regény. Főszereplőnk ismét a házaspár, az immár saját jogán, háborús érdemeiért lovaggá avatott Lord David Vincent és felesége, Lady Jane, "a régensherceg bűbájolói". 1816-ot mutat a naptár, Napóleon végképp elbukott (ebben az univerzumban nem Waterloonál, hanem Quatre Bras-nál...), Angliára azonban új gondok várnak: például a rettenetes hideg. Ebben az évben olyan zord az időjárás, hogy tulajdonképpen kimarad a nyár a a naptárból (a regény eredeti címe, a
Nyár nélkül is erre utal...): az emberek pedig a hidegárusokat, vagyis a piaci árukat hidegen tartó bűbájoló-fiúkat gyanúsítják az időjárás "elrontásával". Miközben nő a munkanélküliség, szervezkednek a géprombolók, s a városban és a vidéken is lázadás fenyeget, Jane-nek látszólag csak két gondja van: hogy férjével megtervezzen egy bűbájképet egy ír nemesnek, s hogy férjhez adja a húgát, Melodyt. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek: összeesküvés készülődik, Melody legvonzóbb kérője egyre gyanúsabb, ráadásul felbukkan Vincent rég nem látott apja is, aki egykor kitagadta a fiát. Jane-nek intrikák, hazugságok, titkok, szerelmek, elhallgatások és régi emlékek között kell eligazodnia, ám arra ő sem számít, hogy nyomozása közben egyszer csak felségárulással fogják vádolni. A regény a közepétől kezdve maximális tempót diktál: egyszerűen képtelen voltam abbahagyni.
Jane és Vincent szerelme a szokásos őszinte és átélhető bájjal ábrázoltatik, ám ezúttal házasságuk jelenénél még sokkal érdekesebb a titokzatos múlt, amelyik utánuk nyúlik. Az író emellett Jane Austen
Emmája előtt is tiszteleg a történet bonyolítása folyamán. Ez a könyv is óriási élmény: kár lenne kihagyni!
Akif Pirinçci: Francis - Bársonytalpon oson a világ legjobb nyomozójaMetropolis Media, 2015
A különcködésről röviden: Macskakrimi. Többet nem is kellene írni, de mégis: egy valódi hard boiled krimi a műfaj összes kellékével, de macskában, egy némettől, aki török.
Hosszabban: Nem is tudom megmondani, hányszor olvastam már Akif Pirinçci első macskakrimijét, az eredetileg
Felidák címre hallgató, magyarra
Bársonytalpon oson a halálcímmel lefordított remek detektívregényt. Az egykori Magyar Könyvklub kiadásában, Sárközy Elga kiváló fordításában egy igazi kemény krimit vehettem a kezembe, amelynek azonban az áldozatai, a tanúi és a tettesei is macskák voltak, s persze a nyomozója is. A csavaros és borzongatóan izgalmas történetet a sajátos modorú, egyes szám első személyű elbeszélésmód tette igazán remekké. Miközben a sztoriban szerepelt az összes hard boiled közhely a gyönyörűszép (macska)szerető meggyilkolásától a félelmében épp vallomást tenni készülő (macska)tanú kiiktatásán át a (macska)gengszterek erőfitogtatásáig és egy atyai (macska)mentor jótanácsaiig - narrátorunk csak beszélt és beszélt. S ezzel rajzolt csak igazán kemény krimibe illően kíméletlen, cinikus, sötét és filozofikus képet a(z emberi és a macska)világról.
Nem csoda, hogy az első könyvnek olyan sikere volt, hogy a szerző folytatást, majd további folytatásokat írt: így mára a Felidák-ciklus már nyolc regényből áll. A
Francis a második könyv (az első, 1989-es regényt 1993-ban követte ez az újabb), s a címéből egy dolog máris kiderül: hogy sajnos az első regény fordításában egy változtatás történt, mivel ott a főszereplőt Félixnek hívják... Ami azonban teljesen lenyűgözött, hogy egyebekben az új regény fordítója, az íróként is kiváló Varga Csaba Béla mindenben követte a korábbi megoldásokat, így a két könyvet egymás után olvasva, úgy, hogy sok részletét kívülről tudom a régebbi regénynek, sem ért csalódás, sőt, teljesen folytonosnak éreztem a két könyvet. (Ahogyan nyilván németül is az.)
Az új történet pedig igazán remek: az otthonából váratlanul távozni kényszerülő Francis nemcsak a csatornák titokzatos alagútjait járja meg különös szektatagokkal és talán vérszomjas gyilkosokkal találkozva, de a mesébe illő vidékre is eljut: amelyről persze mindjárt kiderül, hogy hamis idill, hiszen telve van fejüket vesztett, félig széttépett házimacskák hullájával. Ki lehet a sorozatgyilkos és mi az indítéka? Mi köze a vérengzéshez egy kudarcba fulladt ökoprojektnek, egy megszállott festőművésznek, egy álarcos gyilkosnak és a Fekete Lovagnak? Sikerül-e Francis násza egy kábító és különös nősténnyel?
A fordulatos detektívregény hallatlanul szórakoztató, s minden kérdésre választ ad.
Isaac Asimov: Fekete Özvegyek KlubjaMetropolis Media, 2015
A különcködésről röviden: Idegesítően csavaros, asimovian szószátyár és Agatha Christie-sen körmönfont kriminovellák csokra feltűnősködő címmel és egy csodálatos detektívvel.
Hosszabban: Legnagyobb örömömre a Metropolis Media folytatja Asimov magyarul még kiadatlan műveinek a lefordítását. A decemberi
Azazel-történetek után, amelyek a maguk módján szintén egészen krimisek voltak (meg sci-fisek, meg abszurdak) most pontosan egy tucat szabályos kriminovella érkezett: tizenkét apró detektívtörténet Agatha Christie mintájára. A módszer Miss Marple-től származik: a kötögető öregkisasszony oldotta meg ugyanis a
Tizenhárom rejtélyt (lásd
Miss Marple) úgy, hogy a többiek csak elmeséltek neki egy-egy bűnesetet, ő pedig máris rájött a megoldásukra. A Fekete Özvegyek Klubjában, a nőtlen vagy szalmaözvegy férfiak havi egyszeri gyűlésén hat jóbarát találkozik: Geoffrey Avalon, a minden irodalmi hivatkozást tökéletesen feltérképező, kissé Asimovra emlékezető úriember, Thomas Trumbull, a harsány hangú kódfejtő, akiről nehéz elhinni, hogy diszkrét is tud lenni, Emmanuel Rubin, a ritkás szakállú író, akinek a felesége bikaszobrokat gyűjt, a derékszögarcú James Drake, aki szerves kémiával és ponyvairodalommal foglalkozik, Mario Gonzalo, az enyhén terpentinszagú festőművész és Roger Halsted, a matematikus, akinek feltett szándéka, hogy mint limerickíró válik híressé, rövidversbe foglalva az
Íliászés az
Odüsszeia minden énekének tartalmát. Miközben a pazar havi lakoma alatt folyik a csevegés, véletlenül mindig bűneset kerül szóba: lopás, rablás, kémkedés, gyilkosság, kódolt végrendelet, egy gyilkos megfejthetetlen figyelmeztetése... A sok-sok megoldás közül azonban csakis egy lehet találó: a csendes és okos pincéré, Henryé!
Jean Ray: Kárhozott istenekMetropolis Media, 2015
A különcködésről röviden: Nagy elődként tisztelt, de szinte teljesen elfelejtett, flamand szerző bevezetése Magyarországon egy magát igencsak nehezen adó regénnyel.
Hosszabban: Őszintén tetszik, hogy a Metropolis Media nemrég odafordult a sci-fi-fantasy múltidézés felé. Miközben igyekeznek igazán friss újdonságokat is magyarítani, kínálatukban megjelentek a régi mesterek, a műfaj nagy öregjei, azok, akiknek köszönhetően most ott tartunk, ahol. És itt nemcsak Asimovra gondolok (lásd fenn), a mindig megújuló Clarke-ra, vagy a Sztrugackijok rendkívül trendi, mégis, bizonyos szempontból "nem új" regényeire. Sokkal inkább arra, ahogy először csak a Galaktika Baráti Kör részére készült kiadványokban szerepeltek régi nagy nevek (Chesterton,
Jack London, idén Stanley Weinbaum), majd már a normál sorozatba is beválogattak egy pályáját még az előző századfordulón kezdő írót: Jean Rayt (Raymundus Joannes de Kremert), a "flamand Lovecraftot".
Vele kapcsolatban két megjegyzés: az első, hogy fogalmam sincs, miért nem a saját nevén publikálta e leghíresebb regényét. Mintha H. P. Lovecraft a John Smitht választotta volna álnévnek... A másik, hogy ez a könyv azért sokkal inkább a sóhajokkal, neszekkel, padlórecsegésekkel és rossz közérzettel operáló, klasszikus horrorok közé tartozik (1943-ban íródott): Ray még annyi véres hullát, mérges patkányt és deliráló őrültet sem írt bele, mint amennyi egy jó kis, elmebajos Lovecraft-novellában megtalálható... A
Malpertuis ugyanis (és itt kell leszögeznem, egyszerűen fel nem foghatom, miért kellett egy ennyire "közismert", emblematikus, ráadásul tulajdonnév címet lecserélni egy vallásosnak tűnő, ráadásul poéngyilkos másikra...) egy elképesztően misztikus és filozofikus kísértetház-történet, amely egyszerű rémregényként indul: egy rendkívül taszító öregember haldoklásával és végrendeletével, miszerint minden örökösének be kell költöznie az ódon kúriájába, s végül az örököl majd mindent - nos, aki életben marad... A gyilkos ház történelmét azonban kusza és különös visszaemlékezésekből ismerhetjük meg, s igazán csak a második rész segítségével értehtjük meg, mi is a titkok magyarázata. A befejezés pedig egészen megdöbbentő.
A vitathatatlanul jó könyv azért meglehetősen próbára teszi olvasóját türelmet igénylő késleltetéseivel, aprólékos kaotikusságával, franciás neveivel, a sok-sok látszólag lényegtelen adattal: a hangulata azonban tökéletes.
Borisz Akunyin: A cár könyvtáraEurópa, 2012
A különcködésről röviden: Eget verően posztmodern kalandtörténet két, időben párhuzamosan folyó kincskereséssel, orosz nyelvleckékkel és rengeteg limerickkel.
Hosszabban: Eljött az ideje, hogy mégiscsak megbarátkozzam Nicholas Fandorine-nal, a zseniális Eraszt Fandorinnak, a századforduló orosz Sherlock Holmesának az unokájával. Egyszer már belekezdtem ebbe a könyvbe, de annyira nem tetszett, hogy eltettem jobb időkre: amelyek most jöttek el.
Nos: ettől még mindig utálom Nicholast - ennyire idegesítően csetlő-botló, félvak, félsüket, tapintatlan és szerencsétlen hősről talán még nem is olvastam. Legalább is jó könyvben. Mert amúgy
A cár könyvtára nagyon jó könyv. Egyszerű filológus-krimiként indul: az angol történész Nicholasnak van pár családi sztorija és egy félbetépett végrendelete. A lap másik felét felkutatni érkezik meg nagyapja és apja országába, a frissen kapitalizálódott Oroszországba, ám amint sikerül összeillesztenie a titokzatos üzenet darabjait, máris minden széthullik körülötte. Négyszer meglopják, háromszor megpróbálják megölni: és még a könyv felénél sem vagyunk.
Mi olyan fontos a Fandorinok 16. századi ősének, Von Dorn kapitánynak az irományában, és kik vadászhatnak még a megfejtésre és a megfejtőkre? Kiderül a párhuzamos történetből: míg minden első fejezet a jelenben, addig minden második az 1500-as években játszódik, amelyekből megismerhetjük Von Dorn kapitányt, Matfejev úr jobbkezét, aki tanúja Oroszország egy mérsékelten zavaros időszakának. Alekszej Mihajlovics cár épp meghal, s kérdés, ki lesz az utódja: az első házasságából származó beteges Fjodor és gyengeelméjű Iván, vagy a második feleségétől született fiú, a leendő Nagy Péter? (Válasz: Fjodor... Hát igen. Lesz itt még zavar.) Eközben Von Dorn kapitány szerelmes lesz, majdnem meghal, s egy rejtelmes könyvtárat üldöz: Rettegett Ivánét, amelyben titokzatos, a megbukott Bizáncból ide átszállított fóliánsok is lapulhatnak. A múltbeli történet véleményem szerint fényévekkel jobb a napjainkban játszódónál, ám ennek talán az is oka lehet, hogy a szöveg egy csomó posztmodern kalandja számomra elérhetetlen. A szovjet filmekből, dalocskákból és olvasókönyvből való idézetek (amik nyilván egy otthoni olvasó számára felségesen viccesek) engem még lábjegyzettel magyarázva se érintenek meg, a mai orosz szlengből való szemelgetésnek magyarra fordítva már sajnos semmi értelme...
Szóval Nicholas sztorija valószínűleg attól jó, amihez orosznak kell lenni. Von Dorn történetét viszont még én is felérem ésszel az összes ironikus kikacsintásával együtt. Jöhet a folytatás, az
Ajánlott olvasmányok! (Egy majdnem kétszer vaskosabb szépirodalmi kalandtörténet, amelyben a múltbeli szál Nagy Katalin korába vezet!)
LinkKönyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzokKönyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregényKönyvek és vélemények 5. - AprócskákKönyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalomKönyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatbanKönyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalomKönyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegébőlKönyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
