Itt a nyár, a nap korán felkel, az esték szépek: szóval ideális idő van a nagy olvasásokhoz. Ezért ez a bejegyzés öt igazán olvasnivaló könyvet gyűjt össze, amelyek nagyon tetszettek.
J. D. Salinger: Három korai történetHelikon Zsebkönyvek 13., Helikon, 2015
Új Salinger! Amit magyarul még senki sem olvasott! A 2015-öst joggal lehet nálunk Salinger-évnek nevezni: ám a nálam nagy sikert nem aratott
Rozsban a fogóval, vagyis a
Zabhegyezőúj fordításával ellentétben az amerikai író e három fiatalkori novellájának megjelentetése számomra is óriási öröm volt!
A kis kötetben három olyan elbeszélés szerepel, amely a negyvenes években (a két korábbi 1940-ben, a harmadik pedig 1944-ben) amerikai magazinokban már megjelent egyszer, ám kötetbe még sosem rendezték. Valamennyi ízig-vérig Salinger, mégis, kissé más ízű, mint például a
Kilenc történet darabjai. Az első kettőt például húszévesen írta szerzője...
Az viszont meglepett, milyen kicsengésű cikkek jelentek meg a sajtóban e könyv eredeti, amerikai összeállításával kapcsolatban. Bár nyilván minden posztumusz kiadott könyv szép hasznot hoz megjelentetőinek, ugyanakkor a "Salinger forog a sírjában", "Salinger nem lenne boldog", "Salinger gyűlölné az első illusztrált ekönyvét" stb. típusú főcímeket végtelenül igazságtalannak érzem. A
Három korai történet (posztumusz) kiadásában nincs semmi botrányos és haszonleső. A novellákat Salinger egyszer már kiadta a kezéből, a könyvtárban kikölcsönözve a megfelelő magazinpéldányokat, bárki elolvashatta ezeket a műveket az elmúlt hetven évben is. Akik azonban ezt nem tehették meg (például mert itt üldögélnek vidéken, Magyarországon), úgy gondolom, nagy ajándékot kaptak ennek a három igen erős és különleges írásnak a kötetbe foglalásával.
A két korábbi, csattanóval záruló novella szinte csak párbeszédekből áll. Számomra mindkettő látszatról és valóságról szól, meg a hétköznapi kommunikáció csődjéről. Az elsőben egy lány és egy fiú beszélgetnek az egyetemi partin. A másodikban egy férfi felelősségre von egy nőt és megpróbál beavatkozni az életébe. De kinek van igaza? És melyik állítások igazak az elhangzottak közül? Bár a körkörös, monotonul logikus beszélgetések mindkét novellában megfelelnek a kommunikáció szabályainak, valójában az adja a két történet lényegét, amit nem sikerül, nem lehet, vagy nem szabad kimondani a két közlésváltás során... A harmadik írás pedig , amely kissé hosszabb, kifejezetten torokszorító. Egyszerre szól két háborúról, sőt, mindenféle háborúról, gyászról, makacs élni akarásról, mindezt tizenhárom kis oldalon. Megdöbbentett...
Jó kis könyv ez: bár be kell valljam, a rajzokról akár le is mondtam volna. Kivéve a pompás fedélképről. Szurkolok tovább a Helikon remek sorozatának: s remélem, később is jelennek majd meg eddig ismeretlen Salinger-művek nálunk.
Andrew Lane: Fekete jégIfjú Sherlock Holmes 3., Főnix, 2015
Repesve vártam, hogy a rég abbahagyott, még a Lybrum megindította sorozat folytatódjon. És íme: itt a harmadik kötet, amelyben már a negyediket is ígérik... Többedszerre olvasva az első két részt, a
Halálfelhőt és a
Vörös piócát, bizton mondom, hogy ez egy színvonalas széria. Persze, minden Sherlock Holmes-folytatás egy-egy újabb bőr is ugyanarról a rókáról, amelyet még Conan Doyle szelídített meg: de ez az ifjúsági regény-továbbírás, pontosabban regényelőzmény igazán helytáll önmagáért is. Benne a fiatal Holmesszal találkozunk, akinek Indiába utazott az édesapja, neki pedig addig nem is ismert nagybátyja, Sherringford bácsi házában kell töltenie a napjait, ahol egy baljós tekintetű házvezetőnő, Mrs. Eglantine, s a merő unalom keseríti napjait. Ám mindez csak addig tart, míg meg nem ismerkedik az amerikai nyomozóval és tanárral, Amyus Crowe-val, meg kedves lányával, Virginiával, s máris nyakig merül egy bűnesetbe. A szerző nemcsak izgalmas ifjúsági krimiket kerekít Holmes alakja köré (amelyek nem nélkülözik a kalandos, sőt néha kellemesen horrorisztikus részleteket, amilyen a vörös pióca megjelenése - amelyről Watson doktor annak idején méltán hallgatott...): egyúttal igyekszik felvázolni Holmes szellemi fejlődését is, amely végül oda juttatta, ahol
A bíborvörös dolgozószoba elején találkozunk vele. Így a Lane-könyvek telis-tele vannak érdekességekkel: ez a mostani például foglalkozik hangyákkal, lónevekkel, sírvonattal, Rufus királlyal és hegedűkkel is - persze úgy, hogy annak aztán a cselekményben is szerepe lesz. A fő történetszál pedig hihetetlenül izgalmas: Mycroftot egy igazi bezárt szoba rejtélyének köszönhetően gyilkossággal vádolják, eltűnik egy külügyi ügynök, Sherlock a csatornákban, a nyomdákban és a múzeumban nyomoz, s végül megtudjuk, mi is az a - korábban csak emlegetett - Paradol Kamara. A jól fordított, puha kötéses, de méretben elődei mellé illő regényt mindenkinek ajánlom izgalmas nyári olvasmányul.
George Mann: Mechanikus London Főnix, 2012
Sokáig távol tartottam magamat a könyvtől, mivel valaki, akinek adok a véleményére, közhelyesnek és unalmasnak ítélte és félbehagyta. Így - miközben a neten mindenki lelkesedett érte - én csak azért sem olvastam el. Most azonban a kezembe került, s nagy izgalommal és élvezettel olvastam végig. Pedig tényleg nem (elég) jó könyv. Óriási varázsa volt azonban: hiszen egy steampunk, alternatív Londonban játszódik, ahol 1901-ben léghajók járják az eget, valakik humanoid robotinasokkal kísérleteznek, a királynő főnyomozója pedig olykor a fekete mágiával kacérkodik. Főszereplőink, Sir Maurice Newbury és segítőtársa, Miss Veronica Hobbes számos rejtélyt próbálnak meg egyszerre kinyomozni: ez titokzatos léghajókatasztrófát, egy királyi sarj és egy ártatlan közember rejtélyes eltűnését, egy a szegénynegyedben tomboló, az áldozataiból napokra kannibál élőhalottat csináló járvány eredetét, sőt, a robotemberek alkotójának és megrendelőjének furcsa ügyleteit is felgöngyölítik. A szálak szépen összekapcsolódnak, s egy kalandos, fordulatos, néha horrorisztikus, néha krimis történet áll össze belőlük, amely angolul egy öt regény és két novella alkotta sorozatot szült meg. Nálunk azonban a kötet magányos maradt, pedig belső oldalán még feltüntették, hogy a
Newbury és Hobbes nyomoz sorozat első darabja. Hogy a szép borító nem oka ennek, az biztos. A magyar fordítás már annál inkább, amely a választékos és frappáns megoldások, illetve a félrefordítások között ingadozik, ráadásul sajtóhibák garmadával tetézve. De talán leginkább a szerző és műve nem elég jó: a sok-sok jól kitalált szál nincs igazán jól megírva, összefonva, a párbeszédek nem igazán életszerűek, a leírások néha túl hosszadalmasak, néha meg túl rövidek. Ráadásul két apró mellékszál nem zárul le: gondolva a folytatásokra, amelyeket azonban mi nem kaptunk meg. Ennek ellenére mégis megszerettem a könyvet: egyszerűen annyira olyasmit adott, amit vártam. Mert sajnos nagyon kevés a tiszta steampunk magyarul: ez egy közülük, s ezért jó.
R. N. Morris: A balta - Porfirij újra nyomoz Partvonal, 2007
Bár lelkesen gyűjtöm és olvasom a történelmi krimiket, ez a 19. századi orosz detektívtörténet sokáig teljesen elkerülte a figyelmemet. Pedig minden szempontból párját ritkítja. Először is, bár a szerzője angol, a könyv 1867-ben, Szentpéterváron játszódik. Az általam ismert, orosz-szovjet tárgyú történelmi detektívregények közül ez vezet a legtávolabbra időben, hiszen Borisz Akunyin nagy sikerű Fandorin-sorozata 1876-1914 között játszódik, Sam Eastland fordulatos kötete,
A vörös cár szeme 1929-ben, William Ryan két szuggesztív hangulatú Koroljev-krimije,
A szent tolvaj és a
Véres mező 1936-37-ben, Tom Rob Smith filmen nemrég népszerűvé vált
A 44. gyermeke pedig már 1953-ban. E könyveken kívül pedig - tudtommal - egyetlen más magyarul megjelent történelmi krimi sem játszódik Oroszföldön. A regény második érdekessége, hogy nyomozóját a magas szépirodalomból kölcsönzi: Porfirij újra nyomoz benne - mivel előző ügye egy bizonyos Raszkolnyikov nevű diák brutális kettős gyilkossága volt... Morris szigorúan tartja magát Dosztojevszkij
Bűn és bűnhődésének játékszabályaihoz: bár ezúttal egy szabályos krimit kapunk Porfirij köré, amelyet így kár is lenne az eredeti műhöz hasonlítgatni, Porfirij személyisége és külseje változatlan marad, nem lesz se jóképűbb, se szerencsésebb, se bőbeszédűbb, mint Dosztojevszkijnél volt. A könyv harmadik fontos tulajdonsága azonban mindennél fontosabb: tudniillik hogy jó krimi. Hisz sem a ritka témaválasztás, az alapos felkészülés, a sok hitelesen felhasznált adat, sem pedig Porfirij átemelése nem érne semmit, ha a rejtélyes kettős gyilkossággal kezdődő, s további tolvajlásokkal, eltűnésekkel és halálesetekkel folytatódó cselekmény ne lenne izgalmas és hangulatteremtően megírt. Mivel ilyen, mindenkinek bizalommal ajánlom. Bár az interneten szinte csak rosszat írnak róla, véleményem szerint ez egy igen jó történelmi krimi.
Carcosa árnyaiDelta Vision, 2015
Egy MesterMűvek-kötetre mindig nagyon sokat kell várni. A várakozás azonban mindig megtérül: már az első olvasásnál annyi mindent kaphat az olvasó a könyvtől, hogy el is felejti, hány héten és hónapon át leste reménykedve a megjelenést. Hatványozottan így van ez, amikor ráadásul új alszériát indít el a megjelent kötet: a Dark-folyamot. (Amely azért - remélem - telis-tele lesz régi klasszikussal.) És még inkább minden feledésbe merül a könyv élvezete mellett, ha a szóban forgó kötet ráadásul hatszáz oldal... Ebben a grandiózus antológiában elindulhatunk Lovecroft világának mélye felé. Az első hívószó a Carcosa, s mindaz, amit az írónemzedékek megalkottak és továbbírtak ezzel a nem Lovecraft által kitalált, de általa mitikus magasságokba emelt fogalommal kapcsolatban.
A könyvben először Ambrose Bierce tizennégy novellája szerepel, köztük a rejtélyes
Carcosa lakója, így indulunk el a mítosz forrásvidékéről. Ezután Robert W. Chambers öt írása következik, amelyek összekapcsolták Carcosát a Sárga Királlyal és egy titokzatos színdarabbal. Majd jöhetne Lovecraft maga - no de ő már lelkesen olvasható a háromkötetes összkiadásában, így az írók új nemzedékei következnek: a modernség korát James Blish és Brian Keene egy-egy, Karl Edward Wagner pedig három novellával képviseli. Ezután következik a posztmodern korszak: egy-egy elbeszélés Michael Ciscotól, Joseph L. Pulvertől és Peter Rawliktól. Végül egy meglepetés: Raymond Chandlernek, a hard boiled krimi klasszikusának egy története,
A sárga Király zárja a kötetet.
Ha valakit csak az érdekel, ennyire jók ezek az írások: hát nagyon. A három posztmodernnek nevezett szerző elbeszélését kivéve, amely egészen a csattanójáig képtelen volt megfogni, az egész könyvet olyan izgalommal, kíváncsisággal, örömteli várakozással, nagy meglepődésekkel és színtiszta élvezettel olvastam végig, hogy szinte azonnal újra kezdtem volna, amint véget ért. Ha pedig az a kérdés, mennyire eredeti a kötet: nos, már csak azért is teljesen, mert ilyen szempontú válogatás még sosem jelent meg magyarul. Emellett rá kellett jönnöm, hogy a Szukits megjelentette
Ambrose Bierce összes novellái című kódex annyira nem összkiadás, hogy a jelen könyv tizennégy írása közül nyolc benne sincs - s épp olyanok, amelyek itt azonnal kedvenceimmé váltak. (Azt eddig is tudtam, hogy volt, ami onnan kimaradt: de ennyi, és ennyire jó!) Chamberstől a Tuan adott ki egy izgalmas novellaválogatást hét éve, ám a
Carcosa árnyainak öt írása és
A Sárga Király című válogatás mindössze az utóbbinak címet adó írásban közös: most négy új történetet kapunk tehát Carcosáról. Végül - természetesen - a további nyolc újabb novella is teljességgel unikum magyarul.
Ami pedig különösen tetszett: Chandler krimijének beillesztése a könyv végére. Először is, mert ez egy remek, erős és szomorkás írás. Másodszor, mert szerintem a krimi- és MesterMűvek-olvasók halmaza nem mindig érintkezik, s remélem az elbeszélés beszerkesztése a nem-krimiimádó halmazban is szerez néhány rajongót Chandlernek. Harmadszor, mert ebben a kontextusban új életre kel a történet: ahogy az előszó is írja, mivel Chandler azonos lapokban publikált Carcosa mítoszának folytatóival, s már fiatal korától lelkes olvasója volt az ilyen és hasonló történeteknek, a sárga pizsamás King Leopardi történetében valóban tehetett egy kacsintást Carcosa felé.
Így azután mindenkinek ajánlom a kötetet nemcsak olvasásra, beszerzésre is. S egyúttal máris kezdem a várakozást a most beígért új csemegékre: a
Kalandok a Naprendszerben című Stanley G. Weinbaum-kötetre, Clark Ashton Smith
Sarki regékjére és Hanns Heinz Ewers
Alraunéjára is: amelyeknek ráadásul a
Carcosával ellentétben a borítójuk is gyönyörű lesz majd, nemcsak ötletes.
LinkekKönyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzokKönyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregényKönyvek és vélemények 5. - AprócskákKönyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalomKönyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatbanKönyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalomKönyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegébőlKönyvek és vélemények 10. - Régi és új krimikKönyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvekKönyvek és vélemények 12. - Friss történelemKönyvek és vélemények 13. - Magvas könyvekKönyvek és vélemények 14. - Első számú legvegyesebb brigád Könyvek és vélemények 15. - Öt szakszerű kötet
