Az 1950-es születésű amerikai írót, Jeffery Deavert méltán nevezik könyvei reklámkampányában első számú nemzetközi bestsellerszerzőnek. Mindmáig harminchat könyve jelent meg (három elbeszéléskötet kivételével valamennyi regény), három művét filmesítették meg és szinte megszámlálhatatlan mennyiségű rangos díjat is elnyert (többek között: a Brit Krimiszerzők Szövetségének Acéltőre és Novella Tőre, Nero Wolfe-díj, British Thumping Good Read Award, Nemzetközi Thrillerszerzők Szövetségének Év Regénye-díja, Japán Krimiszerzők Szövetségének Év Könyve-díja, Japán Kalandregény Szövetség Nagydíja, utóbbi kétszer is). Könyveit 150 országban forgalmazzák és huszonnyolc nyelven adják ki. A pályája kezdetén újságíróként és társasági jogászként dolgozó Deaver hallatlanul népszerű: szerepelt sorozatban és adott ki countrylemezt (azokkal a dalokkal, amelyeket a
Csók és ölelés című regényének énekes hősnője számára írt), tartott előadásokat a krimiírásról és írt hivatalos Bond-regényt. Lehet róla tudni, hogy kedvenc könyve
A Gyűrűk Ura, és előfordul, hogy teljesen sötétben ír, vakon gépelve.
Az író 1988-ban adta ki első igazi regényét (két korábbi, magánkiadásban, kis példányszámban megjelentetett műve természetfeletti témájú volt, s ha nem is tagadja le őket, leszögezte, hogy soha nem lesz újabb kiadásuk), ám csak a tizedik könyvben, az 1997-ben megjelent
The Bone Collectorban sikerült megteremtenie azt a figurát, aki aztán életműve legjavának az állandó szereplőjévé vált: Lincoln Rhyme-ot, a nyaktól lefelé teljesen béna, öntörvényű és zseniális kriminológust.
A magyar könyvkiadás fura vicce, hogy ez a sorozatindító regény máig nem olvasható el magyarul, holott 1999-ben film is készült belőle Denzel Washington, Angelina Jolie és Queen Latifah főszereplésével, melyet nálunk
A csontember címen vetítettek.
![]()
Ettől kezdve Deaver évente-kétévente írt új történeteket Rhyme-nak, amelyek egyre izgalmasabbakká, egy kissé kevésbé erőszakosakká, és (kibontva Rhyme és segítője-szerelme-társa, Amelia Sachs rendőrnő húzd-meg-ereszd-meg kapcsolatát) érzelmileg is érdekesebbé váltak. Ami azonban valamennyiben közös, hogy cselekményük tele van hihető, mégis meglepő fordulatokkal és tisztességes, mégis kitalálhatatlan csavarokkal. A rendőri, helyszínelői, kriminológusi, halottkémi munka ábrázolása a végletekig realista és pontos, mégis olyan izgalmakat ígér, mint egy régimódi klasszikus krimi nyomozása. Ugyanakkor maga a történet kemény és akciódús, ahogy az egy modern thrillerhez illik. 2014-ig összesen tizenegy Lincoln Rhyme-regény született, a tizenkettedik pedig 2016-ra várható. Ezek közül hét olvasható magyarul is. Ahogy más "sorozatírók", Deaver sem tudott ellenállni annak, hogy hősét olyan regényeiben is felléptesse egy-egy kis szerepben, ahol nem ő a főhős, így Rhyme még két további könyvben is szerepel egy-egy fejezet erejéig, mint vitathatatlanul zseniális, ám éktelenül rossz modorú tanácsadó.
![]()
A béna mesternyomozó hetedik történetében, a
Hideg holdban alkotta meg Deaver a másik alakot, aki könyvei központjába került: Kathryn Dance CBI-ügynöknő, aki kiválóan ért a kihallgatáshoz, az emberek testbeszédének és kommunikációjának mögöttes értelmezéséhez. Emellett pedig Lincoln Rhyme-tól mindenben különböző főhős: nem mozgássérült, így olyan ügyekben, olyan színfalak előtt is nyomozhat, ahova Rhyme nem juthatna el. Történeteiben jobban az ő személyes cselekedeteire lehet koncentrálni, míg Rhyme legfeljebb tűzpiros tolókocsijából szemlélhetné az események alakulását. Emellett Dance nő, aki épp egyedülálló: vagyis mindenben az ellentéte Deaver másik hősének. Kathryn Dance eddig öt regény főszerepét játszhatta el, egy Rhyme-kötetben pedig kis mellékszerepet kapott, hogy addig se feledkezzünk el róla.
Deaver korai trilógiáinak főszereplőin és két fő sorozata hősein kívül nem ragaszkodik a visszatérő figurákhoz. Mindmáig tizenkét teljesen önálló regényt írt, melyek közül talán a számos díjat elnyert
A kék halál a leghíresebb. Az én személyes kedvencem a
Vadak birodalma, amely egy rendkívül izgalmas főhőst mozgat a harmincas évek hitleri Németországában. De természetesen a legkülönlegesebb talán a
Bármi áron, mivel olyan hivatalos Bond-regény, amely a jelenben szerepelteti az ügynököt, mégsincs semmi köze a filmekhez.
Deaver könyveinek kiadását nálunk az Alexandra kiadó intézi, ami sajnos azt is jelenti, hogy hihetetlen összevisszaságban, nagy késésekkel és sok esetben borzalmas fordításban vehetők kézbe a magyar változatok. (Igazán érdekes, vajon - ha már nem is adták ki az első Rhyme-könyvet - miért a következő sorrendben jelentették meg Lincoln Rhyme kalandjait: harmadik, negyedik, második, hatodik, ötödik, hetedik, nyolcadik?) Ám még
Az illuzionista magyar szövegén is (aminél rémesebb magyarítást, azt hiszem, még nem olvastam) átsüt Deaver egyszerű, mégis nagyszerű stílusa: iróniával, részletező késleltetéssel, objektív érzelemábrázolással és lélegzetelállító fordulatokkal teli szövege még így is élményt ad, a történeten túl is.
Sajnos a szerző sorozata magyarul 2012 óta áll, ekkor jelent meg az utolsó, egyébként eredetileg 2008-as
Ablak a halálra. Igaz, a Reader's Digest Válogatott Könyvek sorozatában folyamatosan jelennek meg rövidített változatok Deaver regényeiből: a legújabbat 2014-ben adták ki. Magam természetesen alig várom az újabb könyveket.
Addig is: ez a bejegyzés bemutatja a nálunk megjelent tizenöt Deaver-kötetet, mégpedig (a magyar kiadás anomáliái miatt) az eredeti megjelenés dátumainak sorrendjében.
Az igazak törvénye (Mistress of Justice)Eredeti megjelenés: 1992
Alexandra, 2006
Élvezetes, bár önmagában nem igazán eredeti regény: afféle korai Deaver. A regény főhősnője, Taylor Lockwood jogi asszisztens, aki kiváló, amikor apró részleteket kell tisztázni. Igazi kedvtelése azonban a zongorázás: éjszakánként bárokban játszik, és megpróbálja elfelejteni az apja által rákényszerített jogászéletet. Egyik nap sztárügyvéd kollégája, Mitchell Reece arra kéri meg, hogy segítsen megtalálni egy létfontosságú dokumentumot, amit valaki ellopott az irodájából. Minél ügyesebben nyomoz azonban Taylor, nem egyszer törvénytelen eszközökkel is, annál világosabbá válik, hogy körülötte senki sem az, aminek látszik. Ráadásul a lány egyre jobban beleszeret Mitchellbe. A tempós és fordulatos regény véleményem szerint igazán a zárása, a befejező csavarjai miatt érdekes. Deaver majdnem háromszáz oldalon az elvártaknak megfelelően bonyolítja szövevényes, technikás és vérmentes jogi krimijét, hogy azután átváltson egy öngyilkosságnak feltüntetett gyilkosság gyors és fergeteges kinyomozásába. Nekem ez tetszett a legjobban, ezért ajánlom a könyvet. 10/7.
![]()
(
The Coffin Dancer)
Eredeti megjelenés: 1998
Alexandra, 2005
Rövidítve a Reader's Digestben:
Koporsótáncos, 2000
Az első Lincoln Rhyme - Amelia Sachs-regény... - mármint magyarul. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan nem jutott el hozzánk több mint tizenöt év alatt sem az a regény, amely egy máig tartó sorozatot és egy ma is körömrágva és gondolkodva nézhető mozifilmet is inspirált: a
The Bone Collector. Így csak a Phillip Noyce rendezte 1999-es film alapján tudok képet alkotni az első könyvről, amely a kritikusok szerint utódainál kissé még horrorisztikusabb, ám legalább annyira bonyolult, s amelyből az ember megismerheti azt a Lincoln Rhyme-ot, aki még nem döntötte el, öngyilkos akar-e lenni, vagy mégis megtanul egy egészen új életet, amelyben nincs mása, mint egyetlen ujja (a könyvben a bal gyűrűsujj, a filmben a bal mutatóujj), két válla és az agya - mivel teste minden más része megbénult egy balesetben, amely helyszínelés közben érte a New York-i rendőrség zseniális nyomozótisztjeként.
A Csontember különös, a múltra utaló jeleket hagy hátra áldozatai közelében, s valamelyik testrészükről csontig lenyúzza a húst: így utal valamire, amit azonban Rhyme, és a közrendőrből lassanként a nyomozó helyszínelő asszisztensévé és partnerévé váló Sachs csak hosszas nyomozás, és több elvesztett áldozat után tud megfejteni. A kutatás közben mindketten megváltoznak: a modellből rendőrré vált, sérült lelkű, néha önpusztító Amelia megtalálja a lehetséges legkülönösebb munka- és férfitársat, Rhyme pedig rájön, hogy sokkal fontosabb számára az élete, és az, amit még megélhet, mint amennyire szeretne kilépni megalázó testi helyzetéből.
![]()
Mielőtt a filmet láttam volna, már olvastam több Rhyme-könyvet, s biztos voltam benne, hogy lehetetlen lesz majd filmen visszaadni azt a feszült, ráadásul az egyes, elsöprő tempójú nyomozások mögött épp csak felsejlő hangulatot, amellyel Deaver a nyomorékság állapotának különböző aspektusait érzékelteti. A film szereplőválasztása azonban tökéletes: igaz, hogy a könyvben fehér bőrű Rhyme-ot Denzel Washington játssza, de azt gondolom, ennek semmi jelentősége. Washington ugyanis épp az a színész, aki abszolút azonosulásra tudja késztetni a nézőt úgy is, hogy csak és kizárólag az arcával és nyakával játszhat. Ugyanígy Angelina Jolie is tökéletes a könyvben szintén figyelemre méltó (Julia Roberts-féle) ajkakkal, kivételes szépséggel, nagy adag önagresszióval (körömrágás, fejvakarás), a helyszíneléshez pedig természetes érzékkel rendelkező Amelia szerepében, aki bonyolult és részben megélhetetlen szerelmi kapcsolatba bonyolódik a béna detektívvel.
A koporsótáncos a legkorábbi olyan kötet, a második, amelyben az eredeti, Deaver-féle valójukban találkozhatunk a főszereplőkkel, magyarul - és úgy gondolom, nagyon izgalmas. A sorozatgyilkos ellenfél ezúttal szinte láthatatlan: egyszer látták különös tetoválását, amelyről a nevét kapta, egyébként akkor és olyan módon öli meg áldozatait, ahogyan csak akarja: lehetetlenség elkapni. Egészen addig, amíg egy repülési vállalkozó fel nem robban a levegőben a gépével együtt, Lincoln Rhyme pedig nyomozni nem kezd. A Koporsótáncos azonban egyszer már kifogott rajta... Vajon most sikerrel járhat-e? 10/9.
Az ördög könnycseppje(The Devil's Teardrop)Eredeti megjelenés: 1999
Alexandra, 2002
Rövidítve a Reader's Digestben:
A Sátán könnycseppje, 2001
Egyik legkedvencebb Deaver-kötetetem. Miután a szerző két éven át csak Lincoln Rhyme-mal foglalkozott, végre ismét önálló könyvet írt, mégpedig véleményem szerint mesterit. Benne ugyanis ugyanazokat a technikákat veti be, mint a béna detektívről írt krimijeiben - egyes fejezetekben a gyilkos szemével láthatunk és agyával gondolkozhatunk, így ismerjük meg, mi motiválja; közben a rendőrök és ügynökök tekervényes, sokhelyszínes nyomozáson futnak versenyt az idővel, hogy kiderítsék, hol is csap le legközelebb a sorozatgyilkos -, ugyanakkor a történet főhősének személyisége, szakterülete és mentalitása is egészen más, mint Lincoln Rhyme-é. A Sírásó nevezetű gyilkos nyomába ugyanis ebben a könyvben Parker Kincaid ered, a zseniális írásszakértő, aki évekkel azelőtt pontosan azért hagyta ott az FBI-t, mert békében fel akarta nevelni két gyerekét, akiket elhagyott az anyjuk. Amikor Washington városa fenyegető levelet kap, amely szerint valakik kétóránként tömeggyilkosságot követnek el az évezred legutolsó napján, ha nem fizetnek nekik húszmillió dollárt, majd egy rejtélyes gyilkos belelő a tömegbe a metrón, és eltűnik, az FBI visszahívja Parkert, hogy a fenyegető levél alapján próbáljon meg mindent megtudni az ellenfelükről. Kincaidet eredetileg csak egy dolog érdekli: hogy a gyerekeit senki se vehesse el tőle arra hivatkozva, hogy a munkájával veszélybe sodorhatja őket. Mégis megkockáztatja a visszatérést a város érdekében, és nyomozni kezd: ám neki és az FBI kőkemény ügynökének, Margaret Lukasnak már csak alig tizenkét órája maradt. Parker mélységesen morális személyiség, igazi jó apa és jó ember. Emellett pedig hangsúlyozottan civil egy állandóan fegyverrel hadonászó világban. Izgalmas figyelni a cselekedeteit, különleges élmény a Sírásóról, a gyilkosról is olvasni: a regény nemcsak fordulatos, de felkavaró és humoros is. 10/10.
![]()
(
The Empty Chair)
Eredeti megjelenés: 2000
Alexandra, 2001
Rövidítve a Reader's Digestben:
Üres szék, 2006 (Sikerkönyvek: Jeffery Deaver-kötet), 2002
Nemcsak, hogy az Alexandra soha nem adta ki a
The Bone Collectort, de érdekes módon még csak nem is
A koporsótáncossal mutatta be nálunk Lincoln Rhyme-ot, hanem ezzel a harmadik regénnyel,
Az üres székkel. Ez azért érdekes, mert Deaver ezúttal rendhagyó helyszínt választott történetének: nem New Yorkban vagyunk, hanem egy déli, Tanner's Corner nevezetű kisvárosban, ahol rejtélyes emberrablás történt. Az elkövető, egy helybeli, tizenhat éves fiú, akit mindenki csak "bogaras gyereknek" gúnyol, részben, mert nem tartják normálisnak, részben, mert szenvedélyesen érdeklődik a rovarok, bogarak, és mindenféle szárnyas teremtény iránt. Mire Rhyme megérkezik, már két gyilkosság és egy újabb emberrablás is történt, így a nyomozó késlelteti műtétét, amiért ideutazott, s helyette egy rögtönzött laboratórium és Amelia Sachs segítségével kutatni kezd. A könyv reklámszövege szerint a történetben a "
tolószékbe kényszerült, zseniális vizsgálóbíró (?!)
, Lincoln Rhyme ezúttal saját tanítványával kerül szembe". Én biztosan nem ezt emeltem volna ki a kötetből, inkább azt, hogy ez a leginkább rendhagyó könyv a sorozatból amiatt, mert a "bogaras fiú"által hátrahagyott nyomokat ugyan teljesen helyesen értelmezi benne Rhyme, a fiú indítékait viszont tökéletesen félreérti: így csakis Amelia érzelmességének és makacsságának köszönhető, hogy végül kiderül a nagyon elkeserítő és meglepő igazság. Deaver - most először - helyszíni nyomok felsorolásával ad betekintést abba, mi is kerül Rhyme jegyzeteibe az egyes ügyekkel kapcsolatban. Ráadásul külön figyelemre méltó, hogy még az utolsó előtti fejezetben is sikerül neki egy végsőt csavarnia a megfejtésen. 10/9.
A kék halál (
The Blue Nowhere)
Eredeti megjelenés: 2001
Alexandra, 2003
Előítéletekkel telve közelítettem ehhez a kötethez, mivel -
Az ördög könnycseppjéhez hasonlóan - ez sem Lincoln Rhyme-történet - sőt, ebben még a periférián, percekre sem tűnik fel a nagy detektív.
A kék halál szinte egy másik univerzumban játszódik: hackerek, programozók, gépek, hálózatok világában, az informatika első, (h)ős korszakában. Főhőse Frank Bishop, a nyitott és tehetséges rendőr, továbbá Wyatt Gilette, egy börtönbe zárt hacker, akik egy névtelen, arctalan, velejéig romlott, gátlástalan, ám ugyanakkor zseniális bűnözőre vadásznak, aki a gépek és programok segítségével hatol be leendő áldozatainak virtuális, majd pedig valóságos életébe is, hogy sorozatgyilkosságok bonyolult hálózatát kövesse el. Vajon mi lehet a célja? Ki lehet a segítője? Kiben lehet megbízni a virtuális és a valós világban? Miközben a főhősök fizikai és szellemi értelemben is üldözőbe veszik a tettest, saját elveik is megkérdőjeleződnek. Deavernek ez a könyve elképesztően modern, abszolút lebilincselő, nagyon olvasmányos, s tempójában, ívében és izgalmaiban leginkább csak a már említett
Az ördög könnycseppjéhez tudnám hasonlítani. Ám míg abban végig ott volt a főszereplő biztos (bár néha fenyegetett) háttere, a családja, a gyerekei, a barátai,
A kék halál világában semmi sem biztos, minden ismeretlen, sokarcú és veszélyes. Persze valószínűleg az is segített a könyv megkedvelésében, hogy Wyattet minden leírás ellenére pont úgy képzeltem el, mint Hugh Jackmant a
Kardhal című (egyébként szerintem igen rossz) filmben: így az ő ottani játéka adott új dimenziókat a könyv főhőse, a lebukott hacker alakjához, aki végül az igazság eszközévé válik. A regény magyar fordítása sem rossz, ám a címet (olcsó ajánlkozása ellenére) sem tudom megbocsátani, hisz a "kék semmi" maga a magába ölelő és eltüntető virtuális világ, ezt a szimbolikus labdát a
halál szó címbe történő beleerőltetésével (s ezzel a "francba, elment a gép"-felhasználói élmény jelképtelen felidézésével) nem lett volna szabad leütni. 10/10
A majomkirály (
The Stone Monkey)
Eredeti megjelenés: 2002
Alexandra, 2005
Rövidítve a Reader's Digestben:
Kőmajom, 2006 (Sikerkönyvek: Jeffery Deaver-kötet), 2003
Be kell valljam, a regény teljes változatának a magyar címét még mindig nem sikerült megértenem. Bár általában nem zavar, amikor a Reader's Digestben és a teljes kiadásban eltér a magyar cím (pedig vannak egészen merész megoldások is, mint Michael Connelly angolul
The Closers, teljes kiadásban
Lezáratlan akták, a RD-ben viszont
Elfelejtett hangok kórusa címre keresztelt regénye esetében - ahol egyik megoldás jobb, mint a másik), ezúttal azt kell, hogy mondjam,
A majomkirály formula egyszerűen hülyeség. A könyv angol címében szereplő
The Stone Monkey ugyanis tényleg egy kőből készült majomfigura, amelynek kulcsszerepe lesz a sztoriban. A történet ezúttal is New Yorkban játszódik, ahol épp kikötni készül egy Kínából embereket becsempésző hajó. A parti őrség és a bevándorlásügy nyomozói azonban már korábban tudomást szereznek az érkezéséről, s mivel a hírhedt bűnöző, a Démon irányítja, nagy elfogásra készülnek. Kuan Ang, a Démon azonban felrobbantja a hajót, az utasok pedig kétségbeesetten menekülnek. Köztük van a Chang-család, Wuék, egy elárvult kislány, dr. Sung, az orvos - és egy kínai nyomozó is. Lincoln Rhyme-nak és Amelia Sachsnak az ő segítségével kellene megakadályozni, hogy a Démon még valakit meggyilkoljon - miközben az embercsempész célja, hogy kiirtsa a hajótörés összes túlélőjét... A szokatlanul vastag, ám szinte letehetetlen könyvből sok érdekesség is kiderül az amerikai kínai közösségek életéről, az embercsempészetről és a kínai orvoslásról, miközben szakadatlan izgalmak és furcsa fordulatok követik egymást, Rhyme pedig megtanul vej-csizni. A kötet különlegessége, hogy benne végre nemcsak emlegetik Rhyme esettábláját, hanem annak egyre bővülő szövegét is megtaláljuk a könyvben, így szinte együtt töprenghetünk Lincolnnal. 10/10
![]()
Eredeti megjelenés: 2003
Alexandra, 2008
Rövidítve a Reader's Digestben:
A kámforrá vált ember, 2006 (Sikerkönyvek: Jeffery Deaver-kötet), 2004
A regény az egyik legcsavarosabb Lincoln Rhyme-sztori (sorrendben az ötödik), s egyben a legrosszabb Deaver-fordítás, amit olvastam. Szerencsére először rövidítve ismerhettem meg, remek magyar szöveggel, így azután - nagy nehezen - sikerült felülemelkednem azon, hogy a teljes változatban oldalanként öt-hat félrefordítás és magyartalanság található: pedig több mint ötszáz oldal van... A zseniális detektív ellenfele a könyvben egy bűvészgyilkos: egy illuzionista zseni, aki minden gyilkosságát valamilyen bűvésztrükk mintájára hajtja végre. Csak sajnos a legkevésbé sem önkéntes segédek sorra elhaláloznak... Miközben fantasztikusan izgalmas technikai és filozófiai betekintést kapunk a trükkök, illúziók és a bűvészet világába, Rhyme emberére akad egy olyan sorozatgyilkosban, akinek egyszerűen képtelenség rájönni a következő lépésére: mivel a maga után hagyott nyomokról sosem tudni, nem egy újabb bűvésztrükk és átverés előkészítő illúziói-e. Eközben Rhyme munkatársa, Amelia Sachs azon igyekszik, hogy tudását végre munkatársai is elismerjék: megkísérli letenni az őrmesteri vizsgát. A könyv ismét beavat abba, mi is került Lincoln Rhyme sokat emlegetett esettáblájára, így annak egyre bővülő szövegét fejezetről fejezetre haladva ott találjuk minden új nyom felfedezésénél. E megoldásnak csak az adatok rendkívül áttekinthetetlen magyar szedése a hátránya, ám sajnos nem hivatkozhatom arra, hogy emiatt nem jöttem rá semmire sem, amit Lincoln Rhyme feltárt. Egyszerűen csak ő a zseni és nem én... A fordítást nehéz megbocsátani, a történet azonban kárpótol érte. 10/8
![]()
Eredeti megjelenés: 2003
Alexandra, 2011
Bár az egyik szívem vérzik, mivel annyi jó, és mindmáig kiadatlan Deaver-regény (lásd
The Bone Collector, bár e tény felemlegetése már kezd unalmassá válni) helyett ennek a könyvnek a megjelentetésekor az Alexandra egy novelláskötettel szúrta ki a rajongók szemét, a másik szívem repes az örömtől. Így ugyanis kiderülhetett, hogy Deaver remekül tud elbeszéléseket írni. Bár legjobban a benne szereplő Lincoln Rhyme-novella (
A karácsonyi ajándék) miatt vártam a gyűjtemény, meglepő módon nem ez lett belőle az abszolút kedvencem. Deaver azt írja a könyv előszavában, hogy maga is meglepődött, mennyire megkedvelte a rövid történetek írását, amikor először felkérték ilyesmire. Szerinte ugyanis az "
elbeszélés olyan, mint a bérgyilkos fegyverének lövedéke. Gyors és döbbenetes hatású. Egy ilyen történetben a jóból csinálhatok rosszat, a rosszból még rosszabbat, és ami a legszórakoztatóbb az egészben, az igazán jóból igazán rosszat." Ez a vallomás meg is magyarázza, miért olyanok ezek a meghökkentő mesék, bűntörténetek, drámai monológok és fordulatos megtévesztések, amilyenek. Furamód számomra a legkiemelkedőbb az egész könyv elolvasása után is a legelső történet maradt: a
Jonathan nélkül ugyanis tökéletesen a fentebb idézett recept alapján íródott. Most már csak azt nem tudom, mi is volt az igazán rossz és az igazán jó... 10/8
Vadak birodalma(Garden of Beasts)Eredeti megjelenés: 2004
Alexandra, 2006
Nem tudom, hogy Deaver ezt az egy történelmi (kaland)regényt írta-e: magyarul mindenesetre ez az egyetlen. Ez volt az első regénye, amellyel találkoztam, s azonnal elbűvölt. Főhőse, Paul Schumann, az amerikai bérgyilkos a tizennegyedik oldalon rabul ejtett: miután csapdába csalták és feladta magát. A rendhagyó főszereplőről már ennyiből kiderült, hogy nem átlagos gonosztevő: cinikusan morális, mégis megnyerő alak, aki azért öl, hogy "helyrehozza Isten tévedéseit". Az amerikai titkosszolgálat üzletet köt Schumann-nal: futni engedik azon az áron, hogy el kell jutnia az 1936-os olimpiára készülő Németországba, majd meg kell ölnie Reinhard Ernst minisztert, aki a titkos fegyverkezési program vezetője. Schumann fel is száll az amerikai csapatot szállító hajóra, ám már a fedélzeten sem úgy alakul minden, ahogy azt eredetileg elképzelték. A könyv remekül ábrázolja a magából nyájas Patyomkin-falut maszkírozó Berlint, az állandó félelem világát, ahol a rendőrség és a Gestapo most csak óvatosan dolgozhat, s a rádió sem beszélhet zsidókról, csak kártevőkről, míg a kedves külföldi vendégek el nem mennek; mégis előfordulhat olyan malőr, hogy néhány túlbuzgó egyenruhás a nyílt utcán akar agyonverni valakit. Schumann lassan lát a díszletek mögé, ám miután megismerkedik kétségbeesett és kedves szállásadónőjével,
Käthével, rá kell jönnie, hogy tervét csak egészen más módon lesz képes végrehajtani, mint tervezte. Ráadásul egy kitartó, becsületes és fájós lábú felügyelő, Willi Kohl folyamatosan a nyomában van. Remek szereplők, bonyolult történet, nem tolakodó, mégis pontos, hiteles, izgalmas korrajz és tökéletes befejezés jellemzi a könyvet, melyet nagy terjedelme ellenére mindig végtelenül nagy élvezettel, ám nagyon gyorsan olvasok ki. Remek szórakozás, s még elgondolkodtató is. Ráadásul rajongóknak külön érdemes figyelnie Kohlra: Deaver ugyanis egy záró csavarral hozzákapcsolja a felügyelő személyét Amelia Sachshoz, mégpedig nagyon ötletesen. 10/10A tizenkettedik kártya (
The Twelfth Card)
Eredeti megjelenés: 2005
Alexandra, 2007
Rövidítve a Reader's Digestben:
A tizenkettes tarot, 2007
Újabb Lincoln Rhyme-regény, elbűvölően duplafedeles megoldású, extra-csavaros, ráadásul egyszerre két, egy jelenbeli és egy 1868-as bűnténysort is feltáró történet. 2005 New Yorkjának valóságában adott egy különös gyilkos, aki tulajdonképpen semmit sem érez. Úgy öl, mintha cipőt pucolna vagy zöldséget tisztítana: fásultan, gépiesen és gond nélkül. A néger iskoláslányt, a törekvő és makacs, tizenhat éves Geneva Settle-t a könyvtárban támadja meg, ám ezúttal kudarcot vall: Lincoln Rhyme pedig a hátrahagyott bűnjelek alapján azonnal a nyomába ered. A regényben titokzatos, soha meg nem fejtett múltbeli gyilkosságok, több közben megtörtént, friss haláleset, s mindehhez még Geneva egyik ősének, a felszabadított rabszolgának, Charles Singletonnak a bűnpere kapcsolódik össze egyetlen történetté, ahol olyan dolgok is fontosak és árulkodóak lehetnek, ami felett épp csak átsiklottunk olvasás közben. Ismét időről-időre elolvashatjuk, mi is áll Lincoln Rhyme esettábláján, ám miközben Deaver elhalmoz tévutakkal, nagy ijesztésekkel és tisztességes hamis nyomokkal, lassanként a feketék 19. századi polgárjogi küzdelmeiről is egyre többet tudunk meg. Az író ráadásul tovább szövi Lincoln Rhyme gyógyulásának történetét is: amennyiben lehet ilyesmiről beszélni. A kvadriplégiás - vagyis aki mind a négy végtagjára bénult, mint Lincoln Rhyme azóta, hogy rázuhant egy gerenda, amikor egy metróépítkezésen nyomozott, és eltörte a gerincét a negyedik nyaki csigolyánál - bénasága valójában gyógyíthatatlan. Ugyanakkor - ahogyan Deaver is időről időre megmutatja - egyre több segédeszköz áll rendelkezésre, hogy mégis emberhez méltó életet éljen: Rhyme saját példaképe a lovasbalesetben megbénult Christopher Reeve, s amióta visszanyerte az életkedvét, az egykori színészhez hasonlóan mindent megtesz, ami a legkisebb sikerrel kecsegtet. Próbál megfeledkezni a veszélyes hiperreflexiás rohamokról, s igyekszik az orvosával konzultálva fejlődni, illetve megóvni a testi erejét.
A tizenkettedik kártya-beli nyomozás két hete alatt komoly problémával küzd: elméletben ugyanis most már tudnia kell mozgatnia a jobb keze ujjait. Ha azonban próbát tesz, és kiderül, minden, amin keresztülment, hiába volt, s az ujjak mégsem mozognak, úgy érzi, talán nem is tudna tovább élni. Ezért halogatja a mozdulatot... Fantasztikus hatása volt rám ennek a történetszálnak. S többek közt ezért tartom nagyon jónak a regényt. 10/9
Hideg hold (The Cold Moon)Eredeti megjelenés: 2006
Alexandra, 2009
Amikor először kézbe vehettem a regényt, úgy éreztem, nagyon erősen emlékeztet
Az illúzionistára. Lincoln Rhyme ezúttal egy másik sorozatgyilkos, Az Órás nyomába ered, az illető azonban ugyanolyan megmagyarázhatatlan és titokzatos módon követi el a gyilkosságait, mint A Varázsló. Az Órás nevét az órákról kapja, melyeket az áldozatai mellé helyez, pontosabban a tettei helyszínére: ugyanis a holttestek fura módon eltűnnek, vagy valami nem stimmel velük... Egyikőjük után csak egy letört köröm marad, másikójuk mintha nem attól halt volna meg, ami végzett vele, a harmadik esetben mintha elrontott volna valamit a gyilkos, mégis minden klappol... Miközben a gyanús elemek egyre csak szaporodnak, Amelia Sachs ráadásul a saját karrierjét építgeti, első önálló emberölési ügyében nyomozva, s közben egyre több dolgot fedez fel a múltjából... Lincoln Rhyme-nak tehát igazán nehéz dolga van, főleg, hogy rá kellene jönnie, mi a szerepe az ügyben az óráknak, amelyeken a Hold arca látható, s amelyek a Hideg Holdra, a halál hónapjára utalnak. Vajon mit akar sugallni az elkövető? Mi a magyarázata a sorozatgyilkosságok körüli zűrzavarnak? Deavernek ebben a regényében a látszat és a valóság teljesen más képet ad. A könyv kétharmadánál az ügy látszólag megoldódik egy hatalmas blöffel, ám az igazi bűneset csak ekkor bontakozik ki Rhyme előtt... Ráadásul ebben a regényben találkozhatunk először Kathryn Dance-szel, aki itt még csak mellékszerepben tűnik fel, mégis, itt ismerkedhetünk meg vele, hogy azután önálló történetek nyomozójaként térjen majd vissza. Nagyon élveztem olvasni a kötetet, viszont furcsa módon ez volt az, ami újraolvasva a legkevésbé kötött le a hét Lincoln Rhyme-rejtély közül - talán a belső átverés miatt. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom. 10/8
![]()
(
The Sleeping Doll)
Eredeti megjelenés: 2007
Csak rövidítve jelent meg a Reader's Digestben: 2008
Ez a regény az egyik a kettő közül, amit sajnos még csak rövidítve ismerek, a Reader's Digest Válogatott Könyvek sorozatából, de így is teljességgel meggyőzött arról, hogy Deaver újabb hőséről, a 2006-ban kitalált CBI-ügynöknőről, a testbeszédet remekül olvasó Kathryn Dance-ről is ugyanolyan jó regényeket ír, mint Lincoln Rhyme-ról. (Megjegyzendő, hogy úgy látszik, Deaver szereti a fura neveket, hiszen a béna detektívnek a vezeték-, Dance-nek pedig a keresztneve ritka bonyolult helyesírású...) A regény kezdetén Kathryn épp a capitolai börtönben bonyolítja a legújabb kihallgatását. Az 1999-ben egy teljes család kiirtásáért, egy a Charles Mansonéhoz hasonló gyilkos banda megszervezéséért és erőszakra kényszerítéséért többszörös életfogytiglanra ítélt Daniel Pell ül vele szemben, mivel újonnan felmerült bizonyítékok alapján a hatóságok egy újabb gyilkossággal készülnek megvádolni őt. Kathryn nem tudja rábírni a beismerő vallomásra, de érzi, valami nincs rendben. Amikor néhány órával a távozása után Pell megszökik, az ügynöknő rájön, hogy mind ő, mint az őt Capitolába küldők egy őrült játszma sakkfiguráivá váltak, amelyet Pell bonyolít, s célja, hogy a szökött rab bosszút álljon mindenkin, aki börtönbe juttatta őt. Első célpontja pedig nyilván a bandája által lemészárolt család egyetlen életben maradt tagja lesz, aki kisgyerekként egy ágyban, betakarva aludta végig az eseményeket. Vagy talán nem is az "alvóbabá"-ra, hanem a Pell-banda egykori tagjaira kellene vigyázni? Dance okos, megfontolt, mégis érzékeny és különleges főszereplő, ráadásul legalább akkora élmény figyelni, amikor az emberek szavaiból és gesztusaiból következtet igazságra és hamisságra, mint amikor Rhyme-ot és Sachsot követjük a helyszínelés közben. 10/9
![]()
Eredeti megjelenés: 2008
Alexandra, 2012
A mindmáig a legutolsó magyarul teljes terjedelemben kiadott Lincoln Rhyme-történetben Deaver és főhőse még a megszokott színvonalnál is többet ad. A béna nyomozó ezúttal egy egészen személyes ügybe botlik: a rendőrség ugyanis gyilkossággal vádolja meg unokatestvérét, Arthurt. Rhyme minden egyes alkalommal kikéri magának a feltételezést, hogy azért érdeklődik az 522.-es alany esete iránt, mert meg akarja menteni az unokatestvérét. Valamiképpen mégis ez történik: s a detektívnek egyre inkább számot kell vetnie azzal is, annak idején hogyan és miért szakadt meg a kapcsolata Arthurral... Közben pedig robog előre egy a szokásos módon fordulatos és nyomasztó nyomozás története, amely egy elképesztően furcsa gyűjtőhöz vezeti el Lincolnt és Amelia Sachsot. Miért kínoz meg valaki másokat, hogy azután tárgyakat gyűjtsön tőlük? Mi a rend a zavarosan összevissza és kegyetlen bűnesetek sorában? Bár Deaver már
A kék halálban, az informatika korszakának távoli hajnalán is feszegette a témát, hogyan állíthatja egy elszánt elkövető gonoszsága és hatalma szolgálatába az emberekről itt és ott, adatbázisokban, rendszerekben és ezer más helyen virtuálisan tárolt adatok összességét, az
Ablak a halálra most új fényben mutatja be ezt az elképesztő lehetőséget. Mit lehet még gyűjteni a tárgyakon kívül: információkat? Embereket? Életeket? A kiváló kérdéseket feltevő, izgalmas könyvnek ezúttal a fordítása is jól sikerült. 10/8
Bármi áron (Carte Blanche)Eredeti megjelenés: 2011
Alexandra, 2011
Minden
James Bond-könyvet megveszek, begyűjtök és igyekszem megszeretni. Természetesen az igaziak a kedvenceim (élükön a
Csak kétszer élszés a
Casino Royaleáll), de szívesen olvasom a folytatásokat is. Egy folytató előtt két út áll: Fleming Bondjának idejében játszatja a könyvét és Fleming stílusában ír, vagy modern környezetbe helyezi a cselekményt és ide plántálja át Fleming stílusát. Az előbbinek megfelelő folytatást még nem sikerült olvasnom: sem Sebastian Faulks, sem William Boyd nem ütötte meg nálam a Ian Fleming-mércét. Ő ugyanis hihetetlenül izgalmasan mesél, amit e két kemény, sötét, önmagát komolyan vevő, ám alapjában véve unalmas történetben nem sikerült megvalósítani. Az utóbbinak viszont szinte teljesen megfelelt Raymond Benson
Visszaszámlálása és - a
Bármi áron is. Utóbbi annyival jobb, hogy főhőse nem(csak) Pierce Brosnan-Bondot idézi fel, hanem bárkit, az olvasó Bondját, Fleming Bondját - együtt. Hiába teljesen modern a cselekménye, azok az érdekes részletek, amelyek a környezetvédelemről, a hulladékfeldolgozásról, a régészetről vagy épp a szerb vasútról szólnak, méltók Fleming "kiselőadásaihoz", Bond pedig rendkívül bondosan gondolkodik, érez és cselekszik a kötetben. melynek egyébként Novi Sad, London, Dubai, Fokváros, Durban és York a legfontosabb helyszínei. Persze egy picit sajnálom, hogy Deaver a kötetben rákényszerült arra, hogy Bondot egy még az MI6-nél is titkosabb szervezetbe léptesse át, vagy hogy nem vállalta egy "történelmi", hatvanas évekbeli Bond-világ felépítését, hiszen a
Vadak birodalma alapján az is biztos remek és hiteles lett volna. Ám ettől függetlenül a könyv elnyerte a kedvenc Bond-folytatásom címet, s egyúttal bizonyítja, hogy Deaver gúzsba kötve is remekül tud táncolni, vagyis rendelésre, szabályok alapján is saját színvonalú könyvet ír. 10/9
Csók és ölelés (
XO)
Eredeti megjelenés: 2012
Csak rövidítve jelent meg a Reader's Digestben: 2014
Ez a Kathryn Dance-regény jelen pillanatig az utolsó, a legfrissebb, amely a szerzőtől magyarul napvilágot látott. Igaz, csak rövidítve, de mint olyan sokszor, a "ha ló nincs, szamár is jó" jelige értelmében állítom, érdemes kézbe venni egy-egy RD-rövidítést, mert igen színvonalasan rövidített és jól fordított könyvek látnak napvilágot a Válogatott Könyvek sorozatában. Ez a regény pedig különösen érdekes, hiszen megszállott sorozatgyilkosa sokban különbözik Deaver korábbi hasonló hőseitől. Adott egy fiatal és csinos countryénekesnő, egy "művészdinasztia" tagja, hiszen már az apja is gitárt pengetve, kockás ingben dalolva szerzett magának hírnevet, mielőtt az alkoholizmus és a magánéleti problémák kettétörték a karrierjét. Lánya, Kayleigh Towne azonban szerencsésebb: nyugodtan halad előre a pályán, sikeresebb, mint valaha, s az életével is minden rendben van. Kivéve: hogy egy megszállott rajongó zaklatja levélben, e-mailen, mobilon, sőt, most, hogy Kayleigh új élő koncertre készül a szülővárosában, immár személyesen is. Kathryn csak barátnőként van jelen, amikor megtörténik az első gyilkosság, ám azonnal munkához lát, s a helyi rendőrség kedvetlensége ellenére nyomozni kezd. Vajon mi lehet a további, balesetnek és öngyilkosságnak álcázott halálok magyarázata? Miért Kayleigh verseit és dalszövegeit használja kódként a gyilkos? S vajon ki a gyilkos? A zaklató? Vagy valaki más? A bonyolult cselekményű regény számos country-verset tartalmaz, s olvasása során háromszor is úgy érezhetjük, hogy megvan a megoldás, míg végül eljutunk a valódi zárójelenethez. Szívesen olvasnám teljes terjedelemben is. 10/10
Link:
Jeffery Deaver könyvei (a blogomon)
A szerző remek weboldala
